Közhelyszámba megy, hogy a tanítvány előbb-utóbb legyőzi mesterét. Ez megtörtént Takács Károly és Kun Szilárd esetében is, habár kettejük történetében nem ez a legnevezetesebb esemény. Kapcsolatuk inkább az 1952-es helsinki olimpiáról maradt emlékezetes, ahol még éppen fordítva történt az eset: a „mester” Takács Károly győzte le a „tanítvány” Kun Szilárdot, viszont az ezüsttel a nyakában a csak tizenhét éves Kunnak sem volt szégyenkeznivalója. 

Hiba lenne azonban, ha csak ennek kapcsán emlékeznénk meg két egykori sportlövőnkről. Sajtószemüvegen keresztül vizsgálva persze ez a legérdekesebb történet, és lássuk be, nem véletlenül. Eleve ki gondolná, hogy óriási izgalmakat fog tapasztalni egy olyan sportban, ahol a versenyzők egy helyben állnak, monoton húzgálják a ravaszt újra és újra, hogy eltaláljanak egy távoli céltáblát? Nem tűnik érdekfeszítő sportnak. Pedig

Takács Károly és Kun Szilárd életében olyan történeteket találunk, amelyeket akármelyik film megirigyelhetne: van itt lerobbantott kéz, mágikus jóslatok, amerikai hadifogság, ebéd miatt lekésett olimpia bajnoki cím, és kettő már-már nyugtalanítóan nyugodt férfi. 

Takács Károly: egy bal kézzel a világ ellen

Takács már azelőtt a hazai lövősport egyik ikonikus figurája volt, hogy Kun Szilárdot edzeni kezdte. A lövészet már gyerekkorától kezdve foglalkoztatta, a Képes Sportnak adott interjúban arról számolt be, hogy a pisztoly volt a „legkedvesebb játékszere”: már tizenkét éves korában szerzett magának egy forgópisztolyt, de a szülei – tartva a veszélyes játéktól – elkobozták tőle. Szenvedélyéhez akkor kerülhetett csak közel, amikor 1924-ben, tizennégy évesen beiratkozott az honvédaltiszt-képzőbe. Pályafutása nem indult könnyen.

Ha visszaemlékezünk A napfény íze című Szabó István-filmre, eszünkbe juthat a fiktív vívó, Sors Ádám dilemmája, akinek be kell lépnie a tiszti klubba, hogy sikeres, profi pályafutása lehessen. Hasonló volt a helyzet a sportlövészet terén: a két háború közötti időszakban a tiszti klubok uralták ezt a területet. Talán még kevesebb csodálkoznivalónk van, mint a vívás esetében: elvégre a lövészetnek nemcsak sportértéke lehet, hanem arra is jó, hogy a tisztek gyakoroljanak az éles konfliktusok esetére.

Bár Takács is a honvédség kötelékéből került ki, tiszthelyettesként (őrmesteri rangban), az ilyen klubok eleinte nagyon távolinak tűntek számára: csak a legtehetségesebbek tudtak „paroli” nélkül bekerülni. Takács Károly azonban hamar megvillantotta a rátermettségét: 1926-ban, tizenhat évesen lépett be a seregbe, és innentől sorra nyerte a helyőrségi céllövő bajnokságokat. Ezzel együtt az olimpiai részvétel sokáig váratott magára, ez pedig a hazai lövősport imént bemutatott elitizmusának köszönhető. Bár Takács az eredményei alapján már az 1936-os berlini játékokra is kiutazhatott volna, nem volt tiszt, márpedig az akkori szabályozás Magyarországon a tiszteknek biztosított elsőbbséget. A válogatottba azonban hamarosan bekerült, viszont volt még egy kérdés, amit el kellett dönteni.

A testhezálló fegyver megtalálása egy sportlövőnek nem mindig megy könnyen: Takács kipróbálta magát hadipuskával, hadipisztollyal, a professzionális versenyeken pedig sokáig a céllövőpisztoly-számban indult. A versenyszám nem hozta meg a várt eredményt – Takács nem tudott országos bajnokságot nyerni –, ezért 1937-ben gyorstüzelő fegyverre váltott, ami innentől pályafutása végéig elkísérte. A váltás persze nem ment könnyen, szükség volt a sportlövő akarat erejére és kitartó gyakorlására. Ahogy erről 1943-ban beszámolt: 

„[E]lhatároztam, hogy áttérek a gyorstüzelő pisztolyra. Jelentettem ezt Szentes hadnagy úrnak, aki egyetértett és 10 000 töltényt adott a gyakorláshoz. Három hónapon keresztül télben-fagyban edzettem megállás nélkül és a tavasszal megrendezett országos nyílt gyorstüzelő pisztolyversenyen rozoga »Erna« fegyveremmel végigverve a korszerű »Walther« pisztolyokat – első lettem.”

Öröme viszont nem tarthatott sokáig:

hiába találta meg a magához illő fegyvert, 1938-ban egy veszprémi éles lőgyakorlaton felrobbant a kezében egy gránát, a jobb kézfejét teljesen leszakította. Mivel a pisztolytartó kéz eltűnt, mindenki azt hitte, vége a sportkarriernek.

Takács Károly kitartását viszont jól jellemzi, hogy ekkor sem adta fel: kérvényt nyújtott be a legfelsőbb hadúrhoz, Horthy Miklóshoz, hogy a sérülése ellenére továbbra is a honvédség kötelékeiben maradhasson. A kormányzó megadta rá az engedélyt, Takács pedig megtanult bal kézzel lőni, saját visszaemlékezése szerint 1939  tavaszáig 10-15 000 töltényt lőtt el, hogy a „gyengébbik” kezét begyakoroltassa. Az eredmény nem maradt el, még ebben az évben a Luzernben rendezett világbajnokságon a magyar gyorstüzelő pisztoly válogatott tagjaként világbajnok lett.

Az olimpiai szereplésre viszont még mindig várnia kellett, a második világháború ugyanis törölte az 1940-es és 1944-es játékokat. Mint katona, Takács is részt vett a harcokban, a háború vége felé pedig Németországban amerikai hadifogságba esett – ennek részletei nem ismertek. Amint hazatért, ismét edzeni kezdett, és az 1948-as olimpiára már kiutazhatott a magyar csapat tagjaként. 

A gyorstüzelő versenyt ekkoriban „gengszterlövésnek” is becézték a hazai sajtóban, mivel 160 cm magas emberalakokra céloztak a versenyzők 25 méterről. Ötös sorozatlövéseket adtak le: először 8 másodpercük volt erre, majd 6, végül 4. Ezt ismételték meg több körben, a találatok értékei aszerint változtak, hogy az emberalakoknak mely testrészét találták el: a maximális érték 10-es volt a szívnél („10 kör”), innen távolodva csökkentek az értékek. A versenyt két nap alatt bonyolították le. Az első napon nem mindennapi izgalmaknak lehettek tanúi a nézők a lőtéren, hármas holtverseny alakult ki az élen. Köztük volt az előző olimpiai bajnok, a svéd Ullmann, a fiatal argentin Valiente és Takács.

A második napon a Bilsey lőtéren a verseny hajrájában úgy tűnt, Takácsnak szertefoszlik minden reménye az aranyra, a pisztolya ugyanis véletlenül elsült, mielőtt bejelentette volna a tűzkészültséget. Hatalmas vita alakult ki, a magyar sportvezetők lobogtatták a szabálykönyvet, hogy ilyenkor meg kell ismételni a lövést, közben Valiente óvást jelentett be. Egy ember maradt nyugodt, maga Takács Károly, aki egy helyben állt, és amíg a zűrzavarban a többiek próbálták kisilabizálni a helyes ítéletet, ő gyakorolta a célra tartást. Az ilyen helyzetek kezelése az edzésmódszeréhez is hozzátartozott, sokszor gyakorolt úgy, hogy bámészkodókat, lármázókat gyűjtött maga köré, hogy szokja a versenyek hangulatát. 

Amikor az ítélet megszületett, ugyanezzel az angol hidegvérrel állt be a lőállásba, és ötször a tízes körbe talált. Világcsúcs és olimpiai bajnoki cím! Ha megnézzük a legtöbb sportoló hangulatát ilyenkor, heves érzelmi kitöréseket látunk, akár könnyeket is, hiszen mégiscsak egy élet feszült munkája hozta meg az eredményt. De mit csinált Takács?

Ahogy körbevették a riporterek, nem szólt egy szót sem, ugyanazzal a blazírtsággal, ahogy néhány pillanattal korábban a célra tartott, benyúlt a zsebébe, és az előző éjszaka megírt győzelmi nyilatkozatát átadta a döbbent újságíróknak.

Így lett életében először olimpiai bajnok, a következő játékokra viszont egy útitárs is elkísérte: tanítványa, Kun Szilárd, aki ekkor még csak tizenhét éves volt.

Kun Szilárd: uszodából az olimpiai dobogóig

Takács Károly a saját londoni győzelmét pontosan meg tudta jósolni, különös jövőbe látó képessége pedig a helsinki olimpia előtt is megmutatkozott. Mielőtt kiutazott volna tanítványával, Kun Szilárddal, előre megmondta: ketten együtt fognak a dobogón állni. 

De ne szaladjunk ennyire előre, kacsintsunk vissza egy pillanatra 1948-ba! Ekkor Kun Szilárd még csak nem is gondolt arra, hogy valaha sportlövészettel fog foglalkozni, arra pláne nem, hogy négy év múlva a világ legjobbjai között fogják emlegetni. 

Egy véletlen találkozásnak köszönhette egyáltalán, hogy megismerte későbbi mesterét. Kun éppen a Lukács fürdőben látogatta meg bátyját, Ferit, aki a betegeket gyúrta. A bátyja kliensei közül pedig leszólította őt egy férfi, a következő szavakkal: „Ha van kedved, megtanítalak lőni!” A fiatal Kun Szilárd igencsak megdöbbent. „Maga sem tudhat túlságosan, lám, átlőtte a saját lábát!” – válaszolt. Aztán, amikor a különös idegen távozott, Feri Szilárdra ripakodott: „Te csacska, nem tudod, ki volt ez? Kapaszkodj meg, Takács Károly olimpiai bajnok!” Ez a mondat örökre meghatározta Kun Szilárd karrierjét.

Követte Takács Károlyt. A sikereit és a hibáit egyaránt, ugyanis egy év múlva véletlenül ő is lábon lőtte magát. Húsz évvel később a Népsportnak Kun azt mondta erről a golyóról: „Még mindig a lábamban van, jó lesz tartaléknak!”

Kun Szilárd Takácsnak hamar riválisává is vált, egy évvel a helsinki olimpia előtt beteljesítette a tanítványok örök küldetését: legyőzte mesterét, legalábbis az országos csúcsot elvette tőle, 586 kört lőtt. Ezt a csúcsot pedig hamarosan tovább javította: hozzátett még két kört. Nem volt kétséges: alig három évet töltött el a sportban, és Kun Szilárd – mestere mellett – máris a következő olimpia egyik esélyesévé nőtte ki magát. 

Helsinkiben viszont mindkettejüknek nehéz versenye volt: Takács az első nap után csak az ötödik helyen állt, Kun a tizediken. A magyar küldöttség aggódni kezdett az eredmény miatt, Hegyi Gyula csapatvezető meg is kérdezte Takácsot, mi lesz másnap. Olimpiai bajnok sportlövőnk a tőle megszokott higgadtsággal annyit felelt: „megnyerjük”. Este – az előző olimpiához hasonlóan – megírta előre a győzelmi nyilatkozatát: saját bevallása szerint erre azért volt szükség, hogy önmagát jobb teljesítményre késztesse.

A teljesítményre pedig másnap nem lehetett panasz: öt körrel többet lőtt, mint az első nap, összességében 579 körrel az élre ugrott. Ezután Takács – ahelyett, hogy végigizgulta volna, mire jutnak legfontosabb ellenfelei – angolosan távozott a helyszínről, visszament olimpiai faluba.

Későbbi elmondása szerint ennek prózai oka volt. „Még nem ebédeltem. Nem tudok sem korgó, sem tele gyomorral versenyezni, emésztenem kell” – mondta, mivel arra számított, hogy esetleg döntetlennel zárul a verseny, és szétlövésre kerül sor. 

Ez végül nem következett be, mikor visszatért az ebédjéről, a verseny eldőlt, ellenfelei kezet nyújtva fogadták: gratuláltak a második olimpiai aranyához. Egyik jóslata viszont még veszélyben forgott: bár a tizenhét éves Kun Szilárd szintén nagyot javított a második napon, a sorozat végén holtversenyben állt a román Gheorghe Lichiardopollal. Az ezüstért tényleg szétlövés következett. Takács Károly a rá jellemző nyugodtságot igyekezett átragasztani tanítványára. A jó tanácsok megtették hatásukat: a szétlövés során Kun Szilárd 140 kört lőtt, román riválisa 137-et. Takácsnak egy újabb jóslata beteljesedett: tanítványával tényleg egymás mellett álltak az olimpiai dobogón 1952-ben.

Hasonló sikert később egyikük sem tudott elérni: bár Takács Károly 46 évesen még részt vett a következő, melbourne-i olimpián, ahol nyolcadik lett. Tanítványa ekkor beteljesítette azt, amit az előző játékokon elmulasztott: legyőzte mesterét, igaz, az éremre ez sem volt elegendő, ő a hatodik helyen végzett. Kun Melbourne után még három játékon vett részt, legjobb eredménye egy ötödik helyezés volt. Mielőtt legyintenénk, érdemes megemlékezni egyik gondolatáról, amely pontosan érzékelteti a sportlövészet természetét: „A mi sportágunk olyan, hogy idecsődíthetnénk a világ legjobbjait tíz versenyre, egymás után kettőt senki nem tudna megnyerni!” – mondta egy 1972-es interjújában. Hogy mennyire igaza volt, jól szemlélteti, hogy a gyorstüzelők közt mindössze két ember volt eddig, aki egynél több olimpiai aranyat: az egyik éppen Takács Károly, a másik a német Ralf Schumann.

Egy ilyen precíz, és végletekig kiélezett sportágban mindig egy-egy apró mozzanat dönt: a résztvevők rutinból gyakorlatilag ugyanazt tudják. Hogy lehet akkor kiemelkedni a többiek közül? Erre szintén Kun Szilárdnak volt egy nagyon egyszerű tanácsa: „Az a lényeg, hogy nem szabad pánikba esni!”

Kiemelt kép: Helsinki, 1952. július vége – augusztus eleje, Takács Károly, az ötalakos gyorspisztoly olimpiai bajnoka (k), Kun Szilárd (b) második helyezett és Lichiardopol, a harmadik helyezett román versenyző a dobogón a július 19. és augusztus 3. között megrendezett helsinki olimpián. A magyar sportolók 16 arany, 10 ezüst és 16 bronzéremmel a nemzetek közötti nem hivatalos pontversenyben a 3. helyet szerezték meg. Ez volt Magyarország eddigi legsikeresebb olimpiai szereplése. A felvétel készítésének pontos napja ismeretlen (Forrás: MTI Fotóbank).