A vígjáték a legnehezebb műfaj. Megírni, rendezni, játszani benne. Legalábbis ezt mondják, akik értenek az ilyen dolgokhoz. Hogy tényleg így van-e, valóban ennyire nehéz-e könnyűnek lenni… ki tudja. Annyi biztos, hogy az elmúlt évek magyar filmtermése nem hazudtolja meg ezt az állítást.

Mintha a dráma ösztönösebben menne a hazai filmalkotóknak. Már csak azért is, mert nagyobb művészi szabadságot enged meg, mint a komédia, amit „rendesen” ki kell találni, rendesebben, mint az nálunk sokáig, a papírfecnikre írt forgatókönyvek korában megszokott volt, mert van egy sajátos műfaji mechanikája és ritmusa, amihez alkalmazkodni kell.

Vannak persze jól működő szabálytalan vígjátékok is, de ezek inkább kivételek. Ami nem nagyon megy a magyar filmeseknek, az az, hogy nem nagy igényű, de tisztességes komédiákat csináljanak. Hogy ne nézzék teljesen debilnek a nézőket. Lőjenek fölé a kabaréhumornak. Adjanak, ha csak arra a rövid időre is, amíg hazaérünk a moziból, valami minimális gondolkodni- vagy éreznivalót.

A közelmúltból pozitív példa volt (sok egyéb alkotást nem említhetnénk) a Zanox, amely amerikai filmes mintákat ihletetten és hitelesen gondolt újra egy „elemelten” realista magyar miliőben. A zsánerfilmes próbálkozásoknak – a félprofi, félsuta megvalósítás mellett – ez a nagy bajuk: játszódhatnának bárhol, pasztellos sablonszereplők pasztellos sablondíszletben élik meg sablonbonyodalmaikat. De az se jó, ha ebbe a pasztellosságba-sablonosságba valamilyen magyar jellegzetességet próbálnak beleerőltetni, hogy lássuk, mégiscsak a mi világunkban játszódik a történet, mert a „magyar jelleg” leesik a filmvászonról. Tegyük hozzá halkan, van persze mifelénk hagyománya a „szociós” ripacskodásnak is, aminek a tévében látható falusi vígjátéksorozatok a legújabb, borzasztó – és úgy tűnik, borzasztóan sikeres – példái.

Nos, e kissé szomorkás fejtegetés után mondunk egy jó hírt. A Lefkovicsék gyászolnak, Breier Ádám első nagyjátékfilmje, amely a 2023-as Sundance fesztiválon mutatkozott be, s január 22-től játsszák a mozik, tisztességesen összerakott, kellemes film. Értsd: vannak benne működő viccek.

Úgy beszélnek benne a szereplők, mint a hús-vér emberek. Fogalmazódnak meg gondolatok, ha nem is túl mélyek: fogadjuk el, értsük meg egymás különcségeit, mert végső soron a család a legfontosabb.

Jelen esetben egy magyar zsidó családról van szó: főszereplőnk, a külvárosi bokszedző, Feri (Bezerédi Zoltán) cigány kamaszgyerekeket készít fel alagsori edzőtermében, szereti a srácokat, azok is szeretik őt. Tökéletesen elvan a maga világában, nem foglalkozik az élet „nagy” dolgaival, nem jelent neki semmit felmenői vallása. Szemben fiával, Ivánnal (Szabó Kimmel Tamás), aki családi zűrök után – balesetben meghalt bátyja árnyékában tengődött – Izraelbe távozik, s ortodox zsidóként kezd új életet.

Amikor édesanyja hirtelen meghal, Iván a kisgyereke társaságában hazatér Budapestre. Ferivel évek óta nem beszélt, nehéz ismét szóba elegyedniük, elviselniük egymást, pláne, amikor megkezdődik a sivá, a gyászhét, ami alatt a családtagok elvileg lábukat nem tehetik ki a lakásból.

Feri magasról tesz a szabályokra és rítusokra, a nappaliban minden délután imára gyűlő hitközségi tagokra, s tartva magát a feleségének tett utolsó ígéretéhez, próbál összeeszkábálni egy szekrénysort, kevés sikerrel. Iván szemét forgatva idegeskedik apja állandó provokációi miatt, miközben próbál hatni a fiára is, aki egyre furcsábban viselkedik az idegen környezetben.

Ami ezután jön, azt könnyen kitalálhatjuk: nincs nagy meglepetés, nincsenek váratlan fordulatok. Vagy csak annyi váratlanok, amennyire egy ilyen filmben várható.

Nagyapa és apuka és unokája végül megtalálja a közös hangot, s együttes erővel kiűzik a múlt- és jelenbéli sérelmek szellemét a házból.

Ha a magyar vígjáték biztosabb színvonalon állna, talán mi is akadékosabbak lennénk. Hogy ennél lehetne azért kicsivel rétegzettebb vagy eredetibb gondolatokat is megfogalmazni a nézőknek anélkül, hogy az a vígjátéki hatás kárára válna. De most inkább örülünk annak, hogy végre van egy rendesen megírt és rendesen eljátszott magyar komédia, amiért érdemes moziba menni.

Fotók: Mozinet