Az ókori Rómában március 1-jével kezdték az évet, de a római szokások szerint a december második felében ünnepelt többnapos szaturnáliát követő január 1-jéhez is kapcsolódtak évkezdő hagyományok.
Ez volt Janus ünnepe, amikor az emberek megajándékozták egymást, és az újjászületést jelképező örökzöldekkel díszítették otthonukat.
Végül Julius Caesar tette naptár reformjával (Kr. e. 45) a római újévet véglegesen január 1-jére.
Az ajándékozás szokása élt tovább a középkorban elterjedt újévi adományozásban, amely során pásztorok, bérlők, cselédek, diákok egyaránt igyekeztek begyűjteni a járandóságaikat vagy az étel- és italadományokat. Addig nem hagytak fel az ostorpattogtatással, kolompolással, zajkeltéssel, amíg meg nem kapták a remélt ajándékokat.
A középkori Európában többféle évkezdő napot (például december 25. és március 25.) is számontartottak, mígnem XIII. Gergely pápa 1582-es naptárreformja január l-jét tette általánossá a katolikus országokban – a görögkeleti vallású és a protestáns államok azonban később álltak át erre. A változó évkezdetre utal az újév kiskarácsony elnevezése is.
Elődeink hittek abban, hogy ami újév napján történik valakivel, az ismétlődik majd egész évben. Ezért szokás volt az év első napján korán reggel a kútnál mosdani, hogy egész évben frissek legyenek.
A legkorábban kelő családtag először a kútra ment, mert a vízzel „erőt, egészséget, áldást, békességet és szerencsét” hozott haza a családjának.
Napközben nem feküdtek le, hogy a következő évben ne legyenek betegek, ezért még az ágyban fekvő betegek is felkeltek ezen a napon.
Kerülték a veszekedést, hogy az év békében teljen, és a kölcsönkérést, mert hitték, ha kiadnak aznap valamit, egész évben minden kimegy a házból. Munkatilalom volt, nem volt szabad seperni, kivinni a szemetet, még a trágyát sem, mert vele a szerencse is távozna a háztól. Nem volt szabad főzni, mosni, teregetni, varrni, állatot befogni sem.
Az új esztendő napján fogyasztott ételeknek nagy jelentőséget tulajdonítottak. A rétessel hosszúra nyújtották az esztendőt, hogy sokáig éljenek.
Kenyeret is szegtek, hogy ezzel biztosítsák, hogy a családnak egész évben legyen kenyere. A mákos ételt azért tiltották, mert sok bolha lenne a háznál, a nyulat, mert elvinné, a baromfit pedig, mert elkaparná a szerencsét. Disznóhúst kellett enni, mert a disznó előtúrja a szerencsét. Ajánlott volt még olyan szemes terményeket is fogyasztani, mint a lencse, mert a sok apró maggal a sok pénzt idézték meg.
Újévkor férjjóslást is végeztek, az eladó lányok úgy vélték, jövendőbelijük a reggel elsőként meglátott férfi nevét fogja majd viselni. Jósoltak a kocsonyából eltett csonttal is, amit a lány kitett az udvarra, hogy elvigye a kutya, így a hajadon bízhatott abban, hogy még az évben férjhez megy.
Az időjárás alakulása a jó termés szempontjából meghatározó volt, így időjárásjóslást is végeztek e napon. Úgy vélték, ha újévkor süt a nap, egész évben szép idő várható. Földműveléssel kapcsolatos jóslóvarázslásnak is helye volt: reggel körbejártak, és búzát vagy egyéb magvakat szórtak szét, miközben jó termést kívántak egymásnak.
Az újévi hagyományok közé tartozott a tyúkok abroncsból etetése is, amellyel azt akarták biztosítani, hogy az év során a tyúkok ne széledjenek szét. Különleges hagyomány szerint mindegyik tyúkot átdugták a létra fokán, hogy jó tojók legyenek. Szokás volt a gyümölcsfákat is megrázni, hogy bőven teremjenek.
Elődeink hittek a kimondott szó varázserejében, ezért jártak házról házra újévet köszönteni. Hajnalban, reggel indultak „szerencsézni” azaz csengőt rázva, ostort pattogtatva, tréfás adománykérő, szerencse- és bőséghozó rigmusokat mondogatni.
Kiemelt fotó: MTI/Nagy Lajos
