Nemrég voltál egy zarándoklaton, háromszázötven kilométert gyalogoltál Portotól Santiago de Composteláig. Miért?

Még a férjemmel terveztük, bár ő ezt már nemigen tudta volna vállalni. Nem bírta a tömeget, és nem akart volna harminc emberrel közös szálláson aludni. Tamásom tavaly decemberben ment el, én pedig egy régi barátnőmmel vettem részt a zarándoklaton, mert a veszteség után lelki megerősítésre volt szükségem. Amikor kérdezték, mennék-e, azt éreztem, nemcsak magamért, érte is gyalogolok majd. Hiszen az egész közös életünk egy zarándoklat volt. Úton lenni jó, az ember úgy viszi a sorsát, ahogy a hátizsákját, és szép lassan minden a helyére kerül benne. 

Én csak a túrázást ismerem, a zarándoklatot nem. Van szabály, hogy az ember legyen csendben, vagy beszéljen, imádkozzon?

Ahogy szükségét érzi. Váltottunk szót, persze, de akikkel mentem, érezték, mikor van szükségem magányra, és olyankor száz méterre követtük egymást. Az ember figyel, jeleket kap, én is gyakran éreztem Tamás jelenlétét. Különösen reggelente, amikor elindultunk. Néha éppen akkor szólalt meg a harang, amikor kiléptünk a zarándokszálló kapuján, vagy akkor, amikor beléptünk egy templomba. Örömömben énekelni kezdtem. 

Ezek szerint az út segített a gyászban.

Segített. Rájöttem, mi mindenre vagyok képes, mennyi erőm van. Ki gondolta volna, hogy majd autót vezetek, neki merek vágni a kanyargós hegyi útnak, és tessék! Igaz, múltkor nekitolattam egy oszlopnak, az figyelmeztetés volt, nehogy elbízzam magam. Azt is megértettem, hogy az egyedüllétben sem vagyok egyedül. Egy-két barátnőm azt mondta, miután hazaértem, nem gondolták volna, hogy végigcsinálom. „Akkor nem ismertek!” – válaszoltam. Amibe én belekezdek, fel nem adom, az biztos.

Mi ennek az oka?

Talán a kisebbségi létből jön. Abból, hogy felvidékiként, vidékiként kettős kisebbségiként érkeztem Budapestre. Bennem volt a küzdőszellem.

Van, akit ez megkeményít.

Nekem az ének segített. Most már, hogy ennyi mindent megéltem, a dalok is mélyebbről jönnek. Figyelem magam, és csodálkozom. Ugyanaz a dal, amit tíz éve is énekeltem, most más értelmet kap. Kodály mondta, hogy százhangú orgona a mi népzenénk, mindenre van hangja. A szelíd tréfától a tragédiáig mindenre. 

A mai ember látványosan kevesebbet énekel. Pedig Kodály után a pszichológusok is megerősítik, milyen fontos lenne.

Így sorvad el a lélek. Óriási az ének szerepe, erről akkor is meggyőződtem, amikor agyvérzéses, afáziás betegeknek készítettem gyógyító lemezt, és énekeltem velük a kórházban. Alig bírtak beszélni, de énekelni tudtak. Gátak szakadtak fel, görcsök simultak el, így van az egészséges embernél is. Énekléskor az egész test rezgésben van, megnyugszik, csodálatos fiziológiai folyamat ez. Nem véletlenül olyan hosszúak a népballadák, olyanok, akár egy mantra. A végére enyhül a fájdalom.

Ha pedig másokkal együtt énekelünk, az csodálatos közösséget ad.

Kapcsolódási pontok alakulnak ki, bizalom. Én is kórusban kezdtem, csak aztán megbátorodtam. 

Olvastam, hogy fiatalon gyűjtőutakra is mentél. Gondolom, többet kap ilyenkor az ember, mint dallamot és szöveget.

Többet, mert az éneklés lelki kitárulkozás. Szerencsés vagyok, hogy tizenhat-tizenhét évesen biciklire pattantam, és Medvesalján bekopogtattam Motyovszki Teréz nénihez, aki juhászcsaládból származott, akárcsak az én apai ágú felmenőim. A mai napig meghallva azt a nótát, hogy „Juhász legény, ha bemegy az erdőbe”, megjelenik előttem az arca. Sokszor rezzenéstelenül énekelt, mégis annyi érzelem volt benne! Hallgatod, és úgy érzed, közelebb kerülsz az éghez, egy másik atmoszférába. 

Az jutott eszembe, hogy ma inkább hallgatják a zenét az emberek, de teljesen más hallgatni és megteremteni.

Zenét hallgatni jó, de jobb részt venni benne. Érzékeny lelkületű zenészekkel létrehozni valamit, az csodálatos. Meglepetések, varázsos dolgok bukkannak fel, sokszor a próba felszabadultabb, mint maga a szereplés, mert akkor már izgul az ember, hogy minden jól sikerüljön.

Felteszem, a lemezek készítésénél is a kutatómunka az egyik legélvezetesebb szakasz.

Pontosan! Az ember keresi az összefüggéseket, és ez izgalmas. Amikor felénekelek egy lemezt, már tudom, hogy nem változtathatok rajta. Itt is úton lenni az igazi.

Amikor tanítasz, gondolom, ilyesféle útravalót is adsz, nem csupán technikát.

Már csak azért sem technikát, mert ösztönösen énekelek, én is a fiataloktól tanultam, hogyan kellene pozicionálni a hangomat. Komolyan! Egy operaénekestől hallottam, hogy az éneklésre gyerekkorában készült fel a tüdeje, amikor olyan sokat dolgozott. Ezt én is elmondhatom, hiszen mennyit kapáltam a kertben, segítettem a nagyszüleimnek a faluban, Pincen, ahol ötéves koromig éltünk, és ahol több generáció lakott egy házban. Természetes volt, hogy mindenkinek megvan a munkája, nekem is, és az is, hogy mindenért meg kell dolgozni. Ebbe nőttem bele. Most megint tanítok, és látom, hogy a gyerekeket előbb meg kell hallgatni, hagyni, hogy elmondják, mi nyomja a szívüket, csak utána tudnak énekelni.

A pályán lévő fiatal népdalénekesek is szoktak segítséget kérni tőled?

Előfordul, de bennük az a legmeglepőbb számomra, mennyivel öntudatosabbak. Értenek az önérvényesítéshez, jól kezelik azokat a kütyüket, amiket én a mai napig nem. Amikor annak idején Tamás ásványait kellett eladnunk az ásványbörzén, abban jó voltam, de a saját művészetemet piacosítani – erre képtelen vagyok. Már akkor gondban vagyok, ha megkérdezik a honoráriumot. 

Biztosan az énekesek között is van olyan, aki jobban ért az önérvényesítéshez, mint a szakmájához.

Én azt mondom, meg kell nézni öt-tíz év múlva, hol tart az illető. Aki kitartóan, szorgalmasan, alázattal, a tehetségével nem visszaélve halad a pályáján, előbb-utóbb révbe ér. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyi mindent kapok ettől a pályától ajándékba, tényleg nem. Ez a mai napig felfoghatatlan számomra.

Gondolom, nem a díjakra gondolsz elsősorban.

A díjak jólesnek, de nem rájuk gondoltam. Hanem amikor azt mondják az emberek, „Kati, énekelj nekünk, mert szükségünk van a hangodra”. 

Mindig mindenhol megteremthető a bensőségesség, az őszinteség?

Függ a közönségtől, a helyszíntől, hogy hogyan érzem ott magam. Szabadban külön élvezet az éneklés. Három tanítványommal, a Dalinda együttes tagjaival volt koncertünk a Mátrában, ami nagyon jól sikerült. A koronavírus-járvány idején, amikor online kellett küldenem a dalokat, volt, hogy befejeztem a kertben az éneket, és egy galamb utánam turbékolta. Amikor tudósok lelassították a madarak énekét, kiderült, hogy pentaton dallamot énekelnek. A galamb jól tudta, hogy amit én énekelek, hasonló. De hiszen Bartók is mondta, hogy a népdal a természet tüneménye.

Mert akkor született, amikor az ember még tudta, hogy a természet része. A dalok úgy teremtek és nőttek, ahogy az állatok, növények, gyerekek.

Ősanyáink bölcsessége, évszázadok tapasztalata sűrűsödött bennük. A legszebbek, a legértékesebbek maradtak fenn. Érdekes, gyerekkoromtól mindig a régi stílusú dalokat szerettem. Ösztönösen éreztem, hogy az az igazi. Szegény nagyapám nótás kedvű volt, vasárnaponként, ünnepeken hívta a cigányprímást, és kérdezte: „Kisanyám, te miért nem nótázol?” Most már látom, hogy azért abban is vannak szépségek, de a népdal sokkal mélyebbről tör elő.

Olvastam, hogy tanítványod volt a Lábas Viki, a Margaret Island énekesnője. 

Felnőttként járt hozzám, és először megijedtem, mit kezdek egy lánnyal, akinek minden körme más színűre van festve, a haja meg lilára. És az egyik legkedvesebb tanítványom lett, csupa szív és lélek. Miután megkaptam a Kossuth-díjat, mondtam, ne fizessen, ingyen is vállalom. Megtudtam, hogy rákbeteg gyerekekhez jár be énekelni a kórházakba, olyan karitatív munkát végzett, hogy hihetetlen. Örülök, hogy ilyen szépen alakult a pályája, egyszer én is felléptem velük a Müpában. Remek csapat veszi őt körül.

Emlékszem, az egyik születésnapi koncerteden Illés-dallal zártad a műsort, kérted, énekeljük veled. Azt is tudom, hogy kedvenced volt Kovács Kati.

Mekkora ajándék volt, amikor Szörényi Levente ötvenedik születésnapján pont Kovács Kati mellett ültem. Akkor mertem elmondani neki, hogy neki köszönhetem, hogy énekesnő lettem, ő volt rám olyan nagy hatással. A temperamentuma, az érzékenysége, ahogy egyszerre tud drámai és lírai lenni! Sok koncertjén voltam annak idején, de sosem volt bátorságom odamenni hozzá. Egy családi lakodalomban, tizenhét-tizennyolc évesen elénekeltem az egyik számát, és később, zeneiskolai tanárként a farsangon, amikor mindenkinek valami teljesen mást kellett előadnia, én a Ha egy rock and rollert kaphatnék című számát választottam. Itthon gyakoroltam, a gyerekeimet lenyűgöztem, mondták is: „Anya, miért nem ezt csinálod?!” Kértem kölcsön bőrkesztyűt, bőrszerkót, rollerrel mentem be a színpadra, a tanítványaim csak néztek: Kati néni! Hatalmas siker volt!

Két gyereked van, unokáid, gyakran láttalak vásárolni, ügyet intézni, élni egy anya életét. Ettől vagy ennyire kiegyensúlyozott?

Nekem mindig a család volt az első, az éneklés csak utána következett. Ma már jól tudom, mert bebizonyosodott, hogy jó döntés volt. Négy unokám van, Julka, Ilka, Doboka és Mika. Mika két héttel Tamás első műtétje előtt született.  

Ez a pilisszentlászlói ház csodálatos. Hegyek, csend, sok könyv, kandalló, a szobák emlékekkel teli. Igazi meleg otthon.

Itt minden egyes téglához és tárgyhoz valami emlék fűződik. Tamás azt mondta, a tárgyakban nem lehet csalódni, az emberekben igen. A közös életünk értékekkel volt tele, úgy értem, kultúrával, utazással, a múlt felfedezésével. Kinyitotta a világot nekem. Hihetetlenül értékes ember volt, és rengeteget tett azért, önmagát háttérbe szorítva, hogy az én pályám fényesedjék. Feladatom van a hagyatékával, az ásványaival, az életművével. Szeretnék egy emlékkönyvet létrehozni a verseiből, cikkeiből, fotóiból, és más tervem is van.