1989. február 21-én Márai Sándor öngyilkos lett San Diegóban. Holttestére napokkal később találtak rá. Akkor már jó ideje egyedül élt, elképzelhetetlen magányban. Életének utolsó évtizedét a Csendes-óceán partján töltötte. A Pacific, ahogy naplóiban emlegette, lassan elárasztotta a tudatát. Utolsó naplójánál megrendítőbb olvasmányt nehezen találhatnánk a magyar irodalomban.
Ebben a könyvben mindenféle szenvelgés és önsajnálat nélkül számol le mindennel. Nehéz olvasmány ez az utolsó napló, ismerek embert, aki inkább elvitte egy antikváriumba a saját példányát, mert nem volt képes egy légtérben tartózkodni vele. Meg tudom érteni.
Márai ebben az utolsó művében igen messzire távolodik mindattól, amivel azonosítani szokás. Nyoma sincs itt már a hazájáért aggódó írástudónak, a régi Európa mítoszát őrző szellemi embernek. Illetve dehogy nincs nyoma, csak ezek a nyomok feloldódnak valami személytelen, nehezen megközelíthető atmoszférában. Mindaz, ami Márai számára fontos volt, egészen más „térfogatot” kap ezekben a jegyzetekben.
A sokszor elhangzó közhely Máraival kapcsolatban, mely szerint a „polgári” Magyarország és Európa ethoszának írója volt, nehezen megfogható, noha alkalmas arra, hogy úton-útfélen idézzék. Nehezen megfogható, mert ma már szinte semmit nem tudunk arról, mit jelentett ez a „régi” Európa, ez a „régi” Magyarország. Könyveinek népszerűsége talán abban rejlik, hogy egy olyan világot mutat fel a mai olvasónak, ami után vágyakozni lehet. Ami képes betölteni – ideig-óráig – azt a hiányt, ami sokak számára alapvető tapasztalat. Mert valami mintha tényleg hiányozna innen. Valami, ami Európát Európává, Magyarországot Magyarországgá tette. Márai folyton valami olyasmire hivatkozik a könyveiben, ami számára magától értetődött, az utókor számára viszont egyáltalán nem. Azért nem, mert mi már egy egészen megváltozott világban élünk. Márai tehetetlenül nézte végig ezt a változást.
Életének tragédiája műveinek kiapadhatatlan forrása is egyben. Ha nem ezekben a tragikus, olykor infernális időkben él, valószínűleg egyike maradt volna a kor ködlovagjainak, könnyen felejthető íróinak.
Márai manapság megmosolyogtatónak, avíttnak és dohosnak tűnő dolgokhoz ragaszkodott. Olyasmikhez, mint tisztesség, becsület, szerelem, munka, igazság, hazaszeretet. Még komolyan vette a ma már mérvadó körökben minimum arcrángást kiváltó alapállást, mely szerint az írástudónak felelőssége lenne. Magával szemben, a hazájával szemben, az irodalom ősöreg tradíciójával szemben. Közben nem óhajtott senkinek sem megfelelni, s ahogy öregedett, ez a tulajdonsága csak egyre karakteresebbé vált. Olyannyira, hogy életének végén, amikor utolsó naplójának feljegyzéseit írta, szinte már csak az óceánnal érzett rokonságot. Azt írta, az óceánban minden benne van. A haza is, elveszített szerettei is, az eltűnt Európa is. Felesége, nevelt fia, testvérei akkorra már mind halottak voltak. „Minden Istenben van. És mindenben Isten van. De Isten nem lehet a vallások istene” – írja utolsó bejegyzéseinek egyikében 1988. július 24-én. Ehhez a summához nem nagyon lehet bármit is hozzáfűzni. Talán csak egy másik feljegyzését az utolsók közül: „Az »egész« mégis, per saldo, gyönyörű volt.” Hat hónappal később golyót repített a fejébe. Hamvait az óceánba szórták. Halálával a magyar irodalom talán legfontosabb korszaka záródott le.
Mégsem záródott le igazán. Márai emigrációja elsősorban egy magatartás emigrációja volt. Amit őrizni és ábrázolni akart, azt nemcsak Magyarországon nem találta, de Európában sem. Amerikában sem. Sehol nem találta.
Fokozhatatlan magányának és arroganciájának oka ebben keresendő. Ha olyasmit helyezünk életünk centrumába, amire másoknak szemmel láthatóan nincs szükségük, ami rajtunk kívül alig valakit érdekel, ebben a légüres térben találjuk magunkat. A manapság tapasztalható elvándorlásnak ehhez semmi köze nincs. Ez az elvándorlás elsősorban anyagi természetű. „Jobban” akarunk élni. Többet akarunk keresni. Ez is legitim óhaj, nem vitás. De a szellemi ember emigrációja egészen más. Márai négy évtizedes önkéntes száműzetése alatt soha nem fogadott el semmiféle adományt. Nem akart kegyelemkenyéren élni. Olvasni és gondolkodni akart, írni és sétálni. Döntésében, hogy elhagyja Magyarországot, nem az volt a döntő mozzanat, hogy azt gondolta volna, máshol majd jobb lesz. Tudta, hogy nem lesz jobb. Más lesz, de jobb nem. Mert sehol sem jó egy olyan világban, ami megtagadja mindazt, amiben hiszünk. A Nyugat is megtagadta, a Kelet is megtagadta. Igaz, másként tagadták meg, de a tagadás, az árulás ténye összekötötte őket.
Márai számára nem létezett, nem létezhetett többé otthon. Ha volt is otthon, az nem volt más, mint a könyvek, az irodalom, a filozófia nyújtotta szellemi otthon. Akárhová vetődött is, először mindig a könyvtárat kereste. Ha jó volt a könyvtár, neki elég volt, a többi alig érdekelte.
Mindez rögeszmésnek tűnhet, mániákusnak, és ebben tagadhatatlanul van is valami. De másként nem megy. Nem a világnak tetszeni, hanem egy ideának megfelelni egy hosszú életen át, talán ez volt Márai sorsának esszenciája. Aki ezt választja – vagy akit erre szemelnek ki az istenek –, örökre emigráns marad, akár a saját hazájában is.
Fotó: Wikimedia Commons
