Rudolf Péter: Einstein nem számolt az Őrséggel
Ott ugyanis máshogy telik az idő, mint a világ többi szegletében. Ez volt az egyik vonása a helynek, amiért Rudolf Péter és felesége az első pillanatban visszavonhatatlanul beleszeretett.
Szöveg: Bencsik Gábor
Fotó: Földházi Árpád
Négy templom az ország nyugati határszélén: három az Őrség dombjai között, egy annak éppen a déli határán. Mind más, a lélekkel telítettség mégis összeköti őket.
Fából a kék égbolt
Citromlepke röpköd a szentgyörgyvölgyi református templom kertjének egyetlen szál piros rózsája körül. Biztosan nektárt keres, mégsem száll le a virágra, talán már üres a szép kehely, a tartalmát elhordták a méhek. Sárgarigó trillája aranylik bele a délelőtt apró zajokkal átszőtt csendjébe. Ez a megállított idő pillanata, kis darab az örökkévalóságból.
Meddig él egy lepke? Egy hétig, egy hónapig, egy évig? Emberi mértékkel mindenképpen nagyon rövid ideig. Ez a kis rovar itt előttem talán áttelel, talán megéri a jövő tavaszt, de sokkal valószínűbb, hogy nem éri meg. Ha így lesz is, kikelnek más citromlepkék, nőnek más rózsák az előttem most viruló, de nemsokára elhervadó helyébe. Nem a most, nem ez az egy lepke, nem ez az egy szál rózsa és egy sárgarigó, hanem az utódaikban szakadatlanul újjászületők töltik meg élettel a világunkat, ami éppen ettől az élettől olyan szép, hiszen élet nélkül nem volna más, csak a csupasz kövek.
El kell jönni ide, Szentgyörgyvölgyre, hogy az ember megértsen valamit. Mintha a mostani korszellem túl nagy jelentőséget tulajdonítana a jelennek. Úgy élünk, úgy gondolkodunk, mintha csak jelen volna, minden figyelem arra irányul, mintha a múlt és a jövő is csupán annak volnának valamiféle függelékei. Itt újra megnyílnak az idő távlatai. Bepillanthatok a múlt bő két évszázadnyi mélységébe, amikor Szentgyörgyvölgy község református lakói, élve II. József türelmi rendeletével, a maguk költségén kőtemplomot emeltek.
Tornya akkor még nem volt, de meglett az is öt évvel később. A berendezés apránként készült el, ahogy a gyülekezet erejéből futotta. Helybéli mesterek, tisztes iparosok készítették a kórust, a padokat, többnek a nevét megőrizte az emlékezet. Köztük Patkó András nyugalmazott iskolamesterét, aki 1829-ben, hetvennégy évesen bárányfelhős kék égboltot festett a templom mennyezetének nyolcvannyolc fakazettájára.
Magam vagyok a templomban, mindkét ajtaja nyitva, az utca felé és a toronyalja kapuján át is a kertre látni. Ezt a templomot csak a csönd és a lélek őrzi, bárki bejöhet. Állok az úrasztala előtt, háromoldalt a padok és a karzat, a fejem fölött a festett égbolt. Jártam már égbe törő katedrálisokban, ez az istenháza mással ragad meg: az örök otthonlét érzésével. Ebben a templomban, ebben a kertben jó megélni a jelenlétet.
Középkori napfényjáték
Valamikor régen, Anjou Lajos királyunk, azután Mária királynőnk és Zsigmond királyunk idejében élt egy templomfestő, aki Aquila Jánosnak nevezte magát, bár ez inkább a mesterségére vonatkozhatott, János evangélistára való utalással. Ez a festő az ország nyugati végein négy templomot gyönyörű freskókkal díszített – legalábbis ennyiről van tudomásunk. A magyarországi művészettörténet e kincsei közül talán a legszebbek Veleméren, a kifestése idején is már évszázados múltú Szentháromság-templomban láthatók.
Így hát érthető, hogy országos nevezetesség a veleméri templom, parkolója is van, pihenőpadok a fák alatt, ismertetőtáblák, jegyszedő néni. A múlttal való találkozás megilletődöttségét kissé felülírja a turisták hangos beszélgetése, az autóajtók csapódásának zaja. Pedig kevés hely van az országban, ahol ilyen valóságosan találkozhatnánk hét-nyolc évszázad magyar történelmével. Hiszen ez itt egy darab épségben fönnmaradt középkori Magyarország. Amikor a falakat emelték, még az Árpád-ház uralkodott. Micsoda távlata van ennek a kis épületnek! Kicsinységében is katedrálisokkal vetekszik.
A falakat borító halvány képekről tudható, hogy eredetileg élénk színekkel ragyogtak, megjelenítve a Biblia történeteit. A bibliai jelenetek között ott volt a helye a magyar középkor leginkább tisztelt szentje, László király történetének is. Ma is meglévő, életnagyságúnál magasabb alakja igazából nem őt, hanem a kortárs Anjou Lajos királyt idézi, öntudatlanul is az ő szemébe nézek.
Nem a fennmaradt freskósorozat a templom egyetlen csodája. A keskeny ablakok elhelyezésében a napfénnyel való játék olyan bonyolult rendszere rejlik, amit az ember alig akar elhinni, hogy tudatos tervezés eredménye. Az bizonyos, hogy Aquila a napfordulók fényviszonyait belekalkulálta a kompozícióba, de a hozzáértők ennél sokkal többet valószínűsítenek. A látogató legjobban teszi, ha a déli verőfényben érkezik, és ha ideje van, kissé követi a nap járását, a fény haladását a képeken. A hozzáértők szerint egész teológiai programot követ a fény és árnyék útja a falakon.
Ez a 13. századi templom, benne a 14. századi freskókkal többször is a teljes elhagyatottság állapotába jutott, a teteje beroskadt, freskói nagyobb része elpusztult. Kész csoda az is, hogy ennyi megmaradt, és most már meg is marad, amíg lesznek magyarok, akik megcsodálják.
Magyarnak megtartani
A magyar faluképnek otthonosan ismerős eleme a legtöbbször sárgára festett barokk templom, amelynek tornya már messziről eligazítja az utazót, hogy hol keresse a községházát, kocsmát, buszmegállót, szóval a település közepét. A nagyon régi templomokkal ez sokszor nem így van. Ám ilyen esetekben nem a templom költözött el, hogyan is tehette volna, hanem a falu fogyott el körülötte vagy települt arrébb. Így történt ez Veleméren, ahol a falu a templomától északabbra húzódott, és így volt az ország egyik legkisebb városában, az ezerkétszáz lelkes Őriszentpéteren is, amelynek híres, Árpád-kori temploma bő két kilométerre került a település mai központjától.
A stílusjegyek és a források alapján úgy tűnik, ez a templom, legalábbis a főhajója a velemérinél is régebbi, a Jeruzsáleminek is mondott II. András királyunk uralkodása idején, 1230 körül emelték Szent Péter tiszteletére. Tanúja volt tehát az ország virágzásának, a tatárjárásnak, az újjáépítésnek, Magyarország ragyogó középkorának és mindannak, ami azóta történt. Valaha ezt is kívül-belül színes freskók díszítették, de néhány halvány részletet leszámítva nem maradt belőlük semmi.
A belépéshez itt is jegyet kell venni, a fiatalember, aki adja, kedvesen felhívja a figyelmet a környék többi nevezetességére. Ahhoz, hogy a látogató a turistaérzéstől kissé eltávolodjék, be kell ülni a padba, a szemet behunyni, hogy legalább halványan, mint egy elmosódó régi freskó, megtapasztalja az időnek azt a mélységét, amelyet ezek a nyolcszáz éves falak magukba foglalnak.
Mély várárok övezi a templomot, hiszen a hódoltság idején egy kis erősség, castellum központjaként szolgált. Sikeresen tette, és ha a törökök olykor megsarcolták is, elfoglalni nem tudták. Ez is oka annak, hogy megmaradt, ahogy a legszebb középkori emlékeink a térképen mind körberajzolják a valamikori hódoltságot. Magukért küzdöttek az egykori védők, mégis tisztelet ébred irántuk a kései utódban, hogy ezt a darab földet megtartották magyarnak.
Porából megéledett
Ahhoz szokva van az országjáró, hogy félreeső helyeken megejtő szépségű kis templomokat, kápolnákat talál. Arra azonban aligha számít, ami a Rönök község fölötti erdők között, egy széles tisztáson várja. A felsőrönöki hatalmas Szent Imre-templom akármelyik nagyváros plébániatemplomának is tökéletesen megfelelne. Minden elemében ahhoz a környezethez illeszkedik, itt úgy hat, mintha valami varázslat repítette volna ide, az alpokaljai erdők közé.
Pedig nem varázslat tette, hanem a történelem, méghozzá a 20. századi. Egészen a 19. század végéig itt is Árpád-kori templom szolgálta a település lakóit. Egy vihar azonban 1898-ban megbontotta a tetőt, a hatóság életveszélyesnek nyilvánította és bezáratta az épületet. Ma már biztosan megmentenék a műemléket, akkor más döntés született, lebontották, hogy a helyére újat emeljenek.
A ma néptelen vidéken nem érti az ember, egyáltalán minek kellett ide új plébániatemplom, pedig a magyarázat egyszerű. Úgynevezett szórványtelepülés vette körül, egymástól távol eső házak laza hálózatában laktak a zömmel erdőművelésből élő emberek. Nekik készült el 1904-re a ma is álló templom. Aztán jött Trianon, és a főbejárattól húsz lépésre országhatárt vont a nagypolitika, kettévágva a hívek gyülekezetét is.
Még ezt is túl lehetett volna élni, de jött a kommunista uralom, legördült a vasfüggöny, a templom gyakorlatilag megközelíthetetlenné vált még a magyarországiak számára is. Az utolsó plébános 1951-ben meghalt, a templomot bezárták. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, jöttek a viharok és a fosztogatók, a plébánia épületét az utolsó tégláig széthordták, a templom teteje beszakadt. Mire a határőrizet szigora enyhült, már csak egy hatalmas, megroppantságában is lenyűgöző rom fogadta az idetévedőket.
A segítség először a határ ausztriai oldaláról érkezett: a közeli településeken 1988-ban mozgalom indult a Szent Imre-templom megmentésére. A mozgalomhoz a szombathelyi püspökség is csatlakozott, végül a két ország kormánya vette kezébe az ügyet. A teljesen megújult templomot 1992 szeptemberében szentelték újra, azóta szolgálja a híveket a határ magyarországi és ausztriai oldaláról egyformán.
Ez a határnélküliség talán a legszebb az egész történetben, amely az Árpád-házi királyok idején kezdődött, és talán a messzi jövőben is tart még. Az utazó megáll a poraiból többször föltámadott templom előtt, egyik lába Ausztria földjén, a másik Magyarországén, és senki és semmi meg nem akadályozza, hogy itt időzzék, nézze a határvonalakkal mit sem törődő lepkék kerengését a napsütésben, aztán belépjen a színes ablakokkal megvilágított, hűvös templomhajóba, beüljön a padba, és magában mindezért hálaképpen elmondjon egy Miatyánkot. Hiszen az Isten házában van.
Ott ugyanis máshogy telik az idő, mint a világ többi szegletében. Ez volt az egyik vonása a helynek, amiért Rudolf Péter és felesége az első pillanatban visszavonhatatlanul beleszeretett.
„Az első istentiszteleten, amelyet Bíró Ferenc tartott Mátyásföldön, öten voltak templomban. Az első karácsonykor, néhány hónappal később, huszonöten. Ma kétszázötvenen járnak vasárnaponként a Baross utcai istentiszteletekre. Bíró Ferenc és Botond mátyásföldi lelkészek vendégei voltunk.”
A pannonhalmi bencéseket 1958 óta szolgáló, legidősebb, még tanító szerzetes tanár legendás irányítástechnika-szakköre idén lesz ötvenéves. Pintér Ambrus atyával – aki egyúttal az ország legrégebb óta hivatalban lévő mozigépésze – beszélgettünk.
Amberger Erzsébet, Sopron nyugalmazott tisztifőorvosának vallomása a soproniak hűségéről, lelkierejéről és lelkiismeretéröl