Amíg nyitva volt, Gulácsy, saját szavával a káprázatok festője egészen kivételes életművet alkotott, pedig műveinek a jelentős része elpusztult, elkallódott. Bár gyakorlatilag autodidaktaként kezdett festeni, tudni lehet róla, hogy szorosan követte a kora festészetének alakulását, személyes ismeretségben állt a kor összes jeles festőjével, a hagyományokhoz hű Munkácsyt és Székely Bertalant éppúgy becsülte, mint az újító Rippl-Rónait, sőt az avantgárd Kassákot. Járta a képtárakat és kiállításokat, volt, hogy régi mestereket másolt, volt, hogy átköltötte őket, de legfőképpen a saját álmait, vágyait és félelmeit festette a maga senkiéhez nem hasonlítható módján. Mondták rá, hogy szimbolista, dekadens, szecessziós, impresszionista, szürrealista vizionárius, de igazából önmaga volt, testvértelen és hontalan a művészetben és a magánéletben is.

Tragédiákkal terhes családban nőtt föl. Az apját huszonhárom évesen veszítette el, attól kezdve egy józsefvárosi szoba-konyhás lakásban élt a zsarnoki túlszeretetével ránehezedő édesanyjával. Tőle szökött el, ha csak tehette, Olaszországba, koplalni, gyönyörködni a tájban, a városokban, a műalkotásokban és álmodni magának egy külön világot, amelyben otthon lehet. Voltak barátai, de nem volt soha társa, csak a vágya a szépségre, a szerelemre. Egészen valószínűtlen ember, mondták a barátai a nyurga, furcsa arcú fiatalemberre, aki időnként reneszánsz ruhákban fényképezkedett, és aki egy egész külön várost talált ki magának: Na’Conxipánt. Saját nyelvet, saját népet, saját történeteket gondolt ki a maga teremtette városának, bizonyára azért, hogy ott elrejtőzhessék.