Amikor 1826 nyarán – egyes feltételezések szerint egy évvel később – Joseph Nicéphore Niépce francia föld – birtokos, feltaláló és változó tehetségű üzletember elké – szítette a világ ma ismert legrégebbi fotográfiáját, fogalma nem volt arról, hogy ezzel a huszáros cselekedettel visszavonhatatlanul és végérvényesen megváltoztatja az emberiség viszonyát a képhez, a képalkotáshoz, a képek „megcsinálásának” aktusához. Niépce úr ugyanis a művészeket, filozófusokat, alkimistákat, fizikusokat és kémikusokat több évszázada foglalkoztató kérdést, a camera obscura által alkotott fotografikus – azaz fénnyel írt – kép rögzítésének módját oldotta meg. A fotótörténet kezdőpontját jelentő alkotás Kilátás a dolgozószobából címen ismert, egyik sokat hangoztatott különlegessége, hogy a felettébb alacsony érzékenységű fényérzékeny rétegre nyolc órán át exponált a feltaláló. Az alig kivehető, kissé sejtelmes felvétel maga a fotográfia archetípusa, a júdeai aszfalttal bevont, ónnal ötvözött fémlemezen létrejött fényképen a feltaláló ablakán át látunk rá egy gazdasági épületre, egy galambházra és egy fára.

Hogy a fotográfia nem kizárólag a pillanat megragadására és rögzítésére alkalmas, már a világ első fényképe kapcsán is világossá válik: nyolc órába például számtalan dolog belefér. A képmező által határolt területen felhők vonulnak át, az alig mozgó nyári levegő a falevelek táncából csinál izgalmasan elmosódott masszát, a nap vonulása az égbolton sajátos, szabad szemmel soha nem érzékelhető jelenséget hagy a fényérzékeny rétegben – Niépce felvétele esetében az árnyékok hiányának különös játékában. És akkor hol vagyunk még a fénykép mint tárgy szemantikai, filozófiai fejtegetésétől!