Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Máth Kristóf
Kereplők és kolompok, rémisztő maszkok és gyönyörű viseletek, túlterhelt hálózat és hömpölygő embertömeg, máglyák körüli önfeledt tánc és a szemérmességet hírből sem ismerő, sosem szűnő jókedv jellemzi az év legmozgalmasabb hat napját Mohácson. A törökök visszavonulása után a környékre települt délszláv sokácok pokladéja – amely a köztudatban egyenlő a busójárás fogalmával – eredetileg átváltozást, megújulást jelentett. Nem csoda, hiszen a legenda szerint a török uralom elől a Mohácsi-sziget mocsaras részeire menekülő sokác őslakosok egy éjjel saját készítésű zajkeltő eszközökkel, állati vérrel festett álarcban keltek át a Dunán, hogy kizavarják az elnyomó hatalmat Mohácsról. A népszokássá alakult legenda átéléséhez tegyük most félre a történelmi megalapozottság kérdését, és nézzük meg, hogyan zajlik napjainkban a farsangi időszakkal egybeeső tavaszvárás és téltemetés ünnepe, amelyben szinte kivétel nélkül minden mohácsi család érintett.
Két busó is láthatja különbözően a hagyományt: Zoárd és Zoltán miközben pihenőjüket töltik, kedvesen útba igazítják és informálják az embereket, megosztják velünk saját élményeiket.
A tapasztaltabb Zoltán inkább a hagyomány oldaláról közelíti meg a kérdés: „Sváb vagyok, a feleségem sokác, anno együtt néptáncoltunk a mohácsi Zora Táncegyüttesben. Harmincöt évesen kezdtem busózni, ami nekem egyenlő a szabadság érzésével: ilyenkor az lehetsz, aki csak lenni szeretnél.”
„Ötödik éve veszek részt a forgatagban, egy barátomnak köszönhetően, aki autentikus felszereléseket készít. Tulajdonképpen az a célom, hogy élményt szerezzek annak, aki ellátogat hozzánk” – mondja Zoárd, a fiatalabb busó.
„Fantasztikus! Még sosem jártam busójáráson, és ezt az élményt is a véletlennek köszönhetem. A kollégámhoz érkeztem Pécsről látogatóba, és pont volt egy felesleges ruhájuk: nem kellett sokáig győzködni” – meséli a vendégként érkező Juli, akit legjobban az őket követő embertömeg és a hangulat nyűgözött le.
„Én igazából beleszülettem ebbe, gyerekkorom óta végigkíséri az életemet ez a népszokás – de sosem unom meg. A mohácsiak között persze akadnak olyanok is, akiknek ez nem a legkedvesebb időszak, de a többség ugyanúgy élvezi évről évre, mint az idelátogatók”– meséli kollégája.
„Én tősgyökeres mohácsi vagyok, de ez az első beöltözésem sokác viseletbe. Büszkék vagyunk a városra. Azt gondolom, ettől a rendezvénytől mindannyiunkban valahogy rezeg valami, amiért megéri idelátogatni”– meséli Évi.
„Előbb csatlakoztam a busójáráshoz, mint mellettem álló édesanyám, mivel én maradtam egyedül Mohácson.” Loretta számára a bolondozás, a felhőtlen jókedv és a nézőközönség bevonása az elsődleges cél – „úgy látom, kaphatók rá.”
„Hihetetlen, most először vagyok beöltözve, ráadásul a lányom kérésére” – mondja Adrienn, Loretta édesanyja. „Tizenöt éve Ausztriában élek, de minden alkalommal jó érzéssel térek haza, hiszen Mohács az év többi napján is remek város. Ezt a kavalkádot nagyon élvezem, teljesen más érzés ilyen módon a hagyomány részesének lenni.”
Évi anyai ágról sokác: „kiskorom óta az életem része a busójárás. Már babakocsiban is kint voltam a felvonuláson, apukám maszkot farag, és minden évben az egész családunk beöltözik. Nekünk tehát a busójárás egész évben hagyomány: amint véget ér az idei, már készülünk a következőre. Elpakoljuk, rendbe rakjuk a ruhákat, és készítjük a jövő évi maszkokat.”
„Nekem ez az életem” – mondja röviden Erika, aki hetedik éve, párja pedig negyven éve ölti magára a jellemző viseletet. „Mind-mind saját készítésű, illetve nemzedékeken keresztül örökölt darabok, nagy becsben tartjuk őket.”
Kevesen tudják, hogy a hatvanas-hetvenes években többször be akarták tiltani a mára turistalátványossággá érett népszokást. Ma már ugyan finomabb eszközökkel zajlik a „játék”, a nőket, gyerekeket így is óvatosságra intjük: utóbbiakat a hangzavar és az ágyúdörgések, előbbieket pedig a busók olykor igen erőteljes közeledése miatt.
Az autentikus busómaszk szerepét nem szabad alábecsülnünk, a gazdája ugyanis nem véletlenül nem fedheti fel magát. Régen még fontosabb volt a felismerhetetlenség: főként, ha valaki konfliktusba keveredett a szomszéddal, vagy megtetszett neki egy helybéli lány.
A busójárás egyik kiemelkedő pontjaként a Duna vízére engedik a télbúcsúztató farsangi koporsót, ezt követően a főtéren óriási máglyával űzi el a telet az összegyűlt tömeg.
A 10 legkarakteresebb álarc az idei búsójárásról | Magyar Krónika
A mohácsi busók minden évben rémisztőbbnél rémisztőbb maskarákkal ijesztik el a telet. Ez most sem volt másként. Összegyűjtöttük a tíz kedvencünket az idei ...
Parlament, Zeneakadémia, a marosvásárhelyi városháza és a Kultúrpalota, a szabadkai városháza, a Gresham-palota, Széchenyi fürdő. Templomok, paloták, magánvillák sokasága őrzi Róth Miksa üvegalkotásait, akinek egykori otthona emlékházként várja a látogatókat.
Az amerikai magyarság története nem lezárt fejezet, hanem folyamatos változás és alakulás, amelyben az asszimiláció elkerülhetetlen, de lassítható – vallja Antal-Ferencz Ildikó újságíró, aki több mint százhúsz életútinterjút és közel száz riportot készített a tengerentúlon. Magyarnak lenni Amerikában könyvsorozatából készült válogatáskötetéről beszélgettünk a szerzővel.
Angol utazók, Andersen és Rudolf trónörökös, Szálinger Balázs lírai útinaplója – a Dunáról szóló régi és kortárs könyveket ajánlunk.
Máté István interdiszciplináris tervező, digitális szakértő. Egy Ózd melletti kistelepülésen, Borsodszentgyörgyön él és dolgozik. Őszintén hisz abban, hogy a tudásalapú munka visszahozhatja a fiatal generációkat ebbe a térségbe. A legmodernebb digitális technológiákról, a mesterséges intelligencia hatásairól és a vele kapcsolatos félelmekről is beszélgettünk.
Nagy Dénes filmje, a Kurtág-töredékek egyszerre beszél a zseni magányosságáról, az ember örök kapcsolódni vágyásáról és arról, megéri-e mindent feláldozni azért a néhány pillanatért, amikor még életünkben átnézhetünk a felhőkön túlra.
