Virágbirodalom Zebegényben – Napraforgó grófné a gyerekekért

„1927. augusztus 5-én, templombúcsúnk napján láttam először Károlyi Lászlónét, aki, mint hallom, itt él feltűnő magányában. A vásári sokadalomban délután rikító, cigányos selyemruhában, mezítláb, cigarettázva taposta a nagy port. Egyébként különc, és nem lehet hozzá bejutni” – ezt rögzítette Szusztor István zebegényi plébános az egyházközség hivatalos feljegyzései közé. Az atya leírta azt is, hogy a grófnő a faluban egy „népiesre átvarázsolt” parasztházban lakik, és tervezi, hogy egész házsort vesz az egyik Dunához közeli utcában.

Nemes egyszerűséggel

Pontosan ez történt. Gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska egymás után vásárolta meg a parasztportákat, egy nagymarosi mesterrel átalakíttatta őket, és a helyi iparosokat is sűrűn foglalkoztatta. Ládákat, polcokat, hosszú asztalokat, padokat készíttetett, egyszerű, népies bútorokat válogatott és vásárolt össze. Kékre festette az oszlopokat, kerítéseket, majd a kis fészkeket szőttessel bélelte. Mindez egyáltalán nem magától értetődik, hiszen az egyik legjelentősebb arisztokrata család nevét viselte, pontosabban kettőét.

Franciska grófnő a kis zebegényi házak világától igen messze töltötte élete nagy részét, teljesen más környezetben nevelődött és élt. Jobbára az ő kiváló ízlését tükrözte a Károlyi család füzérradványi kastélyának pazar berendezése, ahová Bécsből, Firenzéből és Velencéből szállították a szebbnél szebb reneszánsz darabokat. Később a szerényebb fóti kastélyba húzódtak vissza a férjével, de még az is fényévekre volt a szűk zebegényi utcácskától.

Ki volt Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska? A trianoni békekötéssel kapcsolatban oly gyakran emlegetett Apponyi Albert unokahúga. A nagybácsiról annyi mindent el lehetne mondani, ehhez az íráshoz az illik a legjobban, ha eláruljuk, hogy ő honosította meg Magyarországon a madarak és fák napját. Franciska grófnő fiatalon, 1897-ben ment feleségül a nála húsz évvel idősebb Károlyi László grófhoz, a házasságból három gyerek született: István, Fruzsina és Klára. A jótékonyság nála nem úri passzió volt, hanem életforma, mondhatni, élete központi motívuma. Már az első világháború idején nagyszabású akciókat szervezett a hadiözvegyek és -árvák megsegítésére, méghozzá nemzetközi összefogással. A Károlyi család történetei között néhány arról szól, hogy a férje, majd a felnőtt fia a józan megfontolás jegyében lefaragott valamennyit a jótékonysági célra kért összegekből, amit a grófnő rossz néven vett.

Fotógalériánk:

Zebegényt kirándulás közben fedezte fel magának a húszas évek végén, és azonnal beleszeretett. Minden azzal kezdődött, hogy vett magának egy házat, és szokatlan puritanizmussal, de a rá jellemző ízléssel berendezte, majd élvezte az egyszerűségét. Ő, akinek a füzérradványi szobájában olyan intarziás parkett volt, hogy csodájára jártak, Zebegényben mezítláb dagasztotta a homokot, és a helyiek ámulatára rendszeresen kifeküdt napozni, ami akkoriban egyáltalán nem volt szokás.

Aranyérem zsákfutásban

Miután megvette és felújította a házakat, tehát területe volt hozzá, államalapításba fogott. Még élt a férje, amikor 1931-ben létrehozta a Virág Egylet Zebegény (VEZ) nevű egyesületet, melynek minden helybéli gyerek az állampolgára lehetett. A kislányok énekesmadarak neveit kapták, a kisfiúkat ragadozó madarakról nevezték el, a nagylányok és nagyfiúk pedig virág- és fanevekkel büszkélkedhettek. A legeslegnagyobbak, akik már inkább segítők voltak, rózsák és egzotikus fák neveit viselték. Az államfő sem maradt ki a névadásból, ő lett Napraforgó, ezért nevezik ma is így ezt a híres utcát, a házakat pedig Napraforgó-házaknak.

Az államalapítást nem hatalmi mámor motiválta, igazi közszolgálat volt. Franciska grófnő azért fogta össze a fiúkat és a lányokat, hogy megfelelő oktatást kapjanak, és értelmes elfoglaltságok, tartalmas élmények mentén nevelődjenek. A lányok tanuljanak meg kötni, varrni, főzni, gyöngyöt fűzni, a fiúk fúrni-faragni. A színjátszás, mesedélután, kóruséneklés, tánc és evezés közben alkossanak közösséget, fejlődjenek, örüljenek.

A legtöbb „állami” támogatást a sport ügye kapta, a grófnő ezt különösen fontosnak tartotta. Ő maga hajnalonként lovagolt vagy úszott – néha mindkettőt –, remekül evezett, tudott teniszezni, korcsolyázni. Amikor rájött, hogy kis „köztársaságának” tagjai hiába élnek a Duna mellett, nemigen tudnak úszni, azonnal tanfolyamot szervezett nekik, majd versenyeket írt ki. A motiválásnak valósággal mestere volt.

1936-ban, amikor Berlinben zajlottak a nyári olimpiai játékok, Zebegényben is megmérkőztek egymással a fiatal sportolók. Csak nem ugyanazokban a sportágakban. Volt ugyan úszás, evezés és kosárlabda is, ezeken kívül röplabdában, pingpongban, zsákfutásban és talicskázásban is emlékezetes versenyeket szerveztek. Olyan ebben az „államban” nem fordulhatott elő, hogy valaki azért nem vesz részt valamiben, mert nincs hozzá megfelelő eszköze vagy ruhája, erre Franciska grófnő nagyon ügyelt. Ahogy a dicséretre és a jutalomra is: aki valamiben jeleskedett, az elismerő szavak mellé kapott egy darabka csokoládét, szentképet, termoszt, labdát vagy akár biciklit is.

A Mikulás tutajon érkezett

A „köztársaságban” nyaranta sétakocsikázások, szalonnasütések, sportversenyek zajlottak, a tél örömeihez tartoztak a nagy szánkózások, a madáretetés, a hógolyózás, és rendszeresek voltak a kirándulások, a közös uzsonnák kakaóval és foszlós kaláccsal. A grófnő minden bizonnyal birtokában volt annak a bölcsességnek, hogy aki sokat ünnepel, annak jobb az élete, mert minden jeles napot igyekezett feledhetetlenné tenni. Az anyák napját színielőadással, a húsvétot tojáskereséssel, a karácsonyt pedig azzal, hogy négyökrös szekér húzott végig a falun egy ragyogó fenyőfát, amely alól minden családba került meleg ruha, takaró, téli cipő, könyv és persze édesség is. Amikor a Mikulást várták a zebegényi apróságok, levezényelte őket a Duna-partra, ott aztán a vízen egyszer csak lampionokkal kivilágított tutaj tűnt fel, rajta Szent Miklós földi helytartója, és a zsákjában valóban volt minden jó: déligyümölcs, mogyoró.

Tegyük fel újra a kérdést: milyen asszony lehetett ez a Napraforgó név mögé bújó, korát meghazudtolóan modern grófnő? Honnan ez a makacs idealizmus, a külön világ megteremtésének vágya, ahol a gyerekek öröme a legfontosabb? Azt biztosan tudjuk, hogy rejtőzködő volt, a csoportképek egyikén sem akart szerepelni, ha véletlenül mégis úgy kattintották le, kivágta magát a fotóról. Dicséretre, köszönetre nem tartott igényt, őt az tette boldoggá, hogy egyik évről a másikra lett a faluban könyvtár, herbárium, sportpálya, elkészültek a gyerekek új ünneplőruhái, létrejött a cserkészcsapat, és vendégül láthatta az elsőáldozókat. Unokáit is bevonta a VEZ-be, ők ugyanúgy megkapták a maguk madár- és virágnevét. Tamás Bukszusbokor lett, Suzy Pipacs, Laci pedig Karvaly. Két árván maradt unokahúga nevelésében is segített, Virginia és Geraldine is tagja lett a zebegényi „államalakulatnak”. Geraldine később az albán királyhoz ment feleségül, ám új hazájában is virágnéven emlegették, ő lett a fehér tulipán hercegnője.

„VEZ! VEZ! VEZ! Ma még kicsi, majd nagy lesz!” – ez volt a gyerekcsapat csatakiáltása, és Napraforgó mindent megtett, hogy a kis birodalom nőjön, erősödjön. Nem túlzás, hogy világhírű is lett. A grófnő nyaralókat is kialakított, a házakról prospektusokat készített, amelyek jó kapcsolatai révén sok helyre eljutottak a világban. Így történt, hogy Zebegénybe jött nyaralni a Daily Mail szerkesztője, egy orosz nagyhercegnő, a zeneszerző Irving Berlin, az Oscar-díjas filmsztár Helen Hayes és az író William Somerset Maugham is.

A második világháború vetett véget az aranykornak. A szép kis házakat feldúlták a szovjetek, a grófnő Fótra menekült, és nehezen élt a kastély egyik szobájában, amit meghagytak neki. 1957-ben sikerült külföldre jutnia, de csak egy évvel élte túl az emigrálását.