Hazánk történetének egyik legsikeresebb időszaka – legtöbbször így él emlékezetünkben az 1867-es kiegyezéstől az első világháborúig tartó korszak, amelyet gyakran illetünk a boldog békeidők megnevezéssel. A szabadságharc leverése után a Habsburg Monarchia külpolitikai kudarcai nem tették lehetővé, hogy az uralkodóház fenntartsa a birodalmon belüli neoabszolutista berendezkedést, amely folyamatos kontrollt igényelt, valamint belső feszültségeket szült. Többek között ezek a szempontok – különösen az 1859-es solferinói és az 1866-os königgrätzi vereségek – sarkallták megegyezésre az udvart, amely tárgyalásokba bocsátkozott a magyar politikai elit kompromisszumkész részével.

A kiegyezésig vezető út természetesen nem volt zökkenőmentes. A közeledés első jele az úgynevezett októberi diploma volt, amely mérsékelte ugyan a központosítást, de nem szüntette meg az ország birodalmi függését. Ezt az első ajánlatot a politikai elit elutasította, így megszületett a februári pátens, ami egyfajta második ajánlatként értelmezhető, bár lényegi kérdésekben ez sem engedett, sőt igyekezett megerősíteni az uralkodó szerepét. Mindenesetre az országgyűlés összeült 1861-ben, amelyen belül két irányzat alakult ki, a megegyezésre hajló képviselők Deák Ferenc körül csoportosulva Felirati Párt néven váltak ismertté, a tárgyalás helyett az 1848-as elvekhez szigorúan ragaszkodók pedig a Határozati Pártban tömörültek. A parlamentet végül feloszlatták, majd négy évvel később Deák húsvéti cikke indította újra a közeledést, amely végül az 1867-es megegyezéshez vezetett.

Ebből az igencsak tömör összefoglalásból is látható, hogy a magyar politika egyáltalán nem képviselt egységes álláspontot a szabadságharcot kegyetlenül megtorló Ferenc Józseffel való kiegyezést illetően. Ennek az időszaknak az egyik legtragikusabb figurája a Határozati Párt vezető személyisége, Teleki László volt, aki végül az öngyilkosságba menekült. Halála sokkolta a közvéleményt, de érdemben nem befolyásolta a magyar elit egyre egyértelműbb vágyát a megegyezésre.

Kossuth kritikája

A megegyezést bíráló kortársak között volt Kossuth Lajos is, aki az 1867-es Kasszandra-levél címen ismert írásában adott hangot elégedetlenségének.

Kossuth az emigráció éveiben is kapcsolatban maradt az 1848 eszméit tovább éltető hazai titkos szerveződésekkel, így fenntartva a nemzeti felkelés újrakezdésének reményét. Az 1860-as években, amikor a nemzetközi háttér kedvezőnek tűnhetett a függetlenségi háború megindításához, Kossuth visszafogottságot mutatott. Mivel egyetlen meghatározó hatalom sem tudta biztosítani a közvetlen katonai támogatást Magyarország területén, Kossuth veszteg maradt. A fegyveres konfliktus elmaradásával párhuzamosan a hazai politikai elit körében erősödött a birodalommal kötendő kiegyezés gondolata.

Ezt a fordulatot felismerve Kossuth a titkos szervezet – Határozati Pártban is meghatározó szerepet játszó – vezetőit próbálta arra ösztönözni, hogy szabaduljanak meg a „félakaratú” elemektől. Teleki László öngyilkosságának egyik feltételezhető oka is ez a vezetőségen belüli szakadás volt, halála után pedig Kossuth egyre inkább elszigetelődött az új, mérsékelten liberális irányvonaltól. Ezt az új, az udvarral kompromisszumra kész hozzáállást képviselte például a később tizenöt évig miniszterelnöki pozíciót betöltő Tisza Kálmán is. Az egykori kormányzó Magyarország föderalizálását kilátásba helyező Duna Szövetség tervének nyilvánosságra hozatala kiváló lehetőséget nyújtott a megegyezés felé hajlók számára a kapcsolatok megszakítására. Ezt a folyamatot erősítette a Határozati Párt balszárnyát képviselő, radikális demokrata Mezei Lipót, Szilágyi Virgil és Vidacs János letartóztatása, ami szinte teljesen megszüntette Kossuth közvetlen kapcsolatát a hazai politikával.

Ekkor döntött úgy Kossuth, hogy más módon ad hangot véleményének. Így indult útnak a Negyvenkilencz című kiadvány olasz területen, ahonnan az Magyarországra is eljutott. A szabadságharc korábbi vezetője ezen a felületen fejtette ki a kiegyezés ellen szóló érveit. Bírálatának összefoglalása volt az 1867. május 22-én Párizsban kelt nyílt levele Deák Ferenchez, a Kasszandra-levél, amelyet Böszörményi László jelentetett meg a Magyar Ujságban.

Kasszandra-levél. Forrás: Wikipédia

Hanák Péter 1867 – európai térben és időben című művében öt pontban foglalta össze a kossuthi kritikát. Az első és az egész levélen átívelő érv a kiegyezés jogfeladó jellege volt. „A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál.” Kossuth ezt az elgondolását egy erős ellentétpárral próbálta érzékeltetni. Szembeállította az 1861-es felirati javaslatot a kiegyezéssel, rámutatva, hogy szerinte Deák a kompromisszum megkötésének érdekében a forradalom vívmányaiból is képes volt engedni. „Midőn 1861-ki felirataidat olvasám, melyek nevedre annyi dicsfényt özönlöttek, megnyugvást kerestem s találtam a gondolatban, hogy a nemzet önállásából s alkotmányos jogaiból, miket nem kevesb férfiassággal, mint bölcsességgel világosságba helyezél, nem fogsz engedni egy hajszálnyit is semmi áron.”

Kossuth nem a fegyveres harc és a kiegyezés alternatíváját ajánlotta, hanem a függetlenség visszaszerzését szerette volna elérni a megfelelő alkalom kivárásával. Ezért tartotta végzetesnek a kiegyezést, mert szerinte ezzel egyszer már kivívott jogokat adott fel a nemzet, amelyekhez ragaszkodni kellett volna.

Továbbá úgy gondolta, hogy a közös ügyek révén Ausztria rá fogja erőltetni Magyarországra az akaratát, el fogja nyomni azt. „Magyarország mindazon magasabb attributumokból kivetkőztetik, melyek egy országnak állami typust adnak; hogy a legfontosabb ügyekben idegen avatkozástól menten, önállólag nem intézkedhetve, idegen érdekeknek vontató kötelére akasztatik.”

A Hanák által említett utolsó három érvet nem érdemes külön kezelni, hiszen a háborúba való sodródás Ausztria mellett, a Monarchia elkerülhetetlen összeomlása és a nemzetiségekkel való ellentétek az első világháború és a Trianoni békemű kapcsán mind felszínre törtek. „Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesb állami jogairól, s lemond oly módon, lemond magát oly politicának eszközeül szegődtetve, mely szomszédainkat úgy nyugot, mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a Horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti, s a szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambitióknak céltáblájaul tűzi ki.”

Kossuth kortársként nem tudhatta, mégis megsejtette, hogy ez a három kérdés ilyen szorosan összefonódik majd. Az általa nyújtott dunai népek szövetségének föderatív alternatívája több szempontból megoldás lehetett volna a problémákra. Megteremtette volna a nemzetiségekkel való megegyezést és megszakította volna az Ausztriával való – szerinte kényszerű – viszonyt. A kossuthi kritikák jogosságának elismerése mellett természetesen Hanák is megjegyzi, hogy ezen elképzelések a kor realitásaitól egyértelműen elrugaszkodottak voltak.

A nemzetiségekkel való viszony rendezésének kapcsán Kossuth radikális demokrata álláspontot képviselt, amely az egyenlőség elvén alapult. Ugyancsak demokratizmusa nyilvánult meg, amikor védelmébe vette a nemzetőrség intézményét, hiszen az a nép kezébe adta a vagyonbiztonság ellenőrzését. A zsarnoki abszolutizmussal szembeni önmeghatározásban viszont inkább a klasszikus angolszász liberalizmus jegyeit lehet felfedezni, de ezeket a kijelentéseit is a népfelség elve hatotta át. „Én nem gondolom, hogy az országgyűlésnek missiói közé tartozzék a hatalom útjából az önkénnyé fajulás akadályait elhárítgatni. Biztosítékokra nem a hatalomnak van szüksége, hanem a népnek.”

Deák válasza

Kossuth nyílt levelére Deák Ferenc egy ugyancsak nyílt választ adott 1867. május 29-én. A Kasszandra-levél által megütött „baráti” hangnemet Deák elutasította, hiszen egy olyan írásról volt szó, amit egyenesen a sajtónak is címeztek, nem csupán neki mint magánembernek. „Nem tekinthetem tehát a levelet egyébnek, mint hírlapi cikknek, mellyel mint vádirattal lép fel a közönség előtt Kossuth ellenem és eddigi eljárásom ellen.”

Deák Ferenc. Forrás: Wikipédia

Deák nem tartotta fontosnak, hogy részletekbe menően cáfolja Kossuth vádjait, eljárása teljesen nyilvánosan zajlott, így ellenőrizhető volt, hogy mit tett. Az egészet tekintve viszont leszögezi, hogy mindenképpen egy békés megegyezést pártol, mintsem fegyveres harcot vagy bizonytalan politikát. „A békés kiegyenlítést üdvösebbnek tartom, mint oly politikát, mely bizonytalan ígéretek mellett várakozásra, további szenvedésre utalva, véletlen eseményektől, talán forradalomtól s a birodalom szétbomlásától… függesztené fel sorsunk jövendőjét.” Továbbá megjegyzi, hogy a kiegyezés ezen módja nem csorbítja az ország alkotmányosságát, sőt előnyösen érinti Magyarországot sok szempontból.

A kiegyezést az országgyűlés és általa a nemzet akaratának is tartotta, nem saját agitációjának, így legitimálva érezte tevékenységét olyan vádakkal szemben, melyek szerint nem a nemzet érdekeit képviselte. Ezzel igazolva magát nem tartotta fontosnak részletesen cáfolni Kossuth érveit. Deák hirdette, hogy a negyvennyolcas törvények szellemét hatvanhét valósította meg, hiszen a kiegyezés rendezte az 1848-ban nem megoldott közös ügyek kérdését. Vallotta, hogy a magyar állam önálló, csupán a külügy és a hadügy terén részleges ez az önállóság.

Az utókor ítélete

Bibó István Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című írásában úgy ítélte meg, hogy a két fél hibásan túlértékelte a másikat, és ezért ment bele a kompromisszumba. A magyarok azt hitték, hogy ezzel megőrizhetik, ami számukra fontos: az ország különállását. A szerző által rafinált megoldásnak nevezett közös ügyek viszont nem biztosították a függetlenséget, inkább aláásták azt. Szerinte a delegációk „parlamentpótlék” jellegűek voltak, meghagyva ezzel a dinasztia kezében a külügy és a hadügy kérdését. Ezzel tulajdonképpen megkérdőjelezte az önálló magyar állam létét, hiszen válságos helyzetben a hadügy és a külügy kérdése döntő hatású egy ország autonómiáját illetően.

Eszmefuttatása végén arra jutott, hogy a kiegyezést pártoló – egyébként liberális – magyar politikusok az ország integritásának megőrzése és az alkotmányos monarchia államformájának védelme miatt voltak hajlandók engedni az elveikből. Féltek ugyanis, hogy egy demokratikusabb fordulat által az ország területén élő kisebb népek számára is meg kell adni az önrendelkezés jogát, amely megbontaná az állam területi egységét. Mivel erre nem voltak hajlandók, maradt az egyetlen járható út: a Habsburgokkal való kiegyezés. Az ország függetlensége, az alkotmányos monarchia és az ország egysége Bibó szerint nem fért meg egymás mellett, ezzel pedig a politikai elit nem tudott és nem is mert szembenézni.

Nyitókép: Ferencz József a pesti koronázási dombon, 1867. június 8. Fotó: Wikipédia