Újratervezés – Ilona, 76 éves
„Soha nem hittem volna, hogy a hetvenen túl még ennyi új ismeretet fogok szerezni. Az unokáim a születésüktől fogva a tanítóim, velük, általuk, rajtuk keresztül rengeteget tanulok a világról, az emberi kapcsolatokról és magamról. Mióta a kamaszkorba léptek, és még mélyebbek a beszélgetéseink, egyre több mindent látok másképp a saját gyerek- és fiatalkoromról és értek meg az önmagammal való kapcsolatomból. Rájöttem, mennyi múltban gyökerező trauma bénított meg, mennyi mindentől féltem feleslegesen. Már nem hiszem, hogy ezt vagy azt kellene tennem mások elvárásai miatt. Az unokáim – szerencsére – sokkal bátrabbak, mint én, de azért a saját példámmal is szeretném megmutatni nekik, hogy soha nem késő kilépni a fényre, igent mondani önmagunkra és felfedezni, mi mindent szerethetünk még ebben a világban.”
Hasznosnak érzem magam – Zsófia, 72 éves
„Nagyon szeretem a gyerekeket, de nem született unokám, ezért amikor sulinagyikat kerestek a helyi iskolába, rögtön jelentkeztem. Korrepetálás, segítés az úszásóra utáni hajszárításban, jótékonysági rendezvények szervezése. Mint kiderült, nemcsak sokféle módon van még szükség rám, de az ötleteimre is kíváncsiak. Sokat jelent, hogy hasznosnak érezhetem magam, örülök a gyerekek társaságának. A sulinagyisággal az életemnek új, izgalmas korszaka kezdődött el.”
Ráérős üzemmódban – Károly, 69 éves
„Minden reggel megterítünk a Zsolnay készlettel. Miért állna a szekrényben? A fiunknak nem kell, mi végre elővettük és használjuk. Délelőttönként múzeumba járunk, nemrég voltunk a PIM-ben, készülünk a Róth Miksa Emlékházba, és rákaptunk a mozira is. Volt például, hogy felültünk egy buszra – ingyen utazunk! –, és elmentünk Bajára, mert ott még egyikünk sem járt. Tegnap pedig Balassagyarmatot néztük meg. Viszünk szendvicset, legfeljebb egy kávéra ülünk be valahová. Négy éve vagyok nyugdíjas, Juditom másfél éve. Rohantunk és halogattunk, ettünk kapkodva eleget, most élvezzük, hogy ráérősek a reggelek, a napok. Bepótolunk, és olyan jó, hogy még nem késtünk el vele! Jól élünk, pedig nem sok a nyugdíj … Esténként kiülünk egy pohár borral a teraszra, nézzük a naplementét. Néha eltűnődöm, nem lehetett volna-e már korábban, munka mellett valahogy lelassítani. Tartok tőle, hogy nem. Mindegy, így alakult, és ami most van, jó.”
Hegyek lánya szeniorban – Ildikó, 65 éves
„Engem a gólya tévedésből tett le az Alföldre. Imádom a hegyeket, világéletemben közéjük vágytam. Még dolgoztam, amikor a gyerekeim önállósodása után felköltöztem a Dunakanyarba, a Pilisbe. Albérletbe. Aztán amint lehetett, elmentem nyugdíjba, és elkezdtem házakat nézni. Megtaláltam az otthonomat, igaz, a Börzsönyben, de annál jobb. Kicsi ház az erdő szélén, így szinte a természetben élek. Volt vele munka elég, de nem bánom, szeretem télen, nyáron, nem beszélve az őszről és a tavaszról. Mindig túráztam, akár 25-30 kilométert is, a szintkülönbség nekem nem számít. Az új helyen csatlakoztam a nyugdíjasok túraköréhez, örültek nekem, mert én fel tudok mászni a legmeredekebb sziklára is, ha ott lát meg valaki egy gombát. Lett egy barátnőm, ebben nem is mertem reménykedni. Tegnap átbicikliztünk Vácra, utána nálam ittunk egy teát, szőlőt eszegettünk. Soha, de soha nem éreztem ilyen teljesnek az életemet.”
Még a múltnak sincs vége – László, 81 éves
„Három lányom és két fiam van, a feleségemmel, akit fájdalmasan korán vesztettem el, ők voltak a legfontosabbak nekünk. Azt hittük, gondos és figyelmes szülők voltunk, érzékenyek a gyerekek lelki rezdüléseire is. Mindegyik tanult, családjuk van, születtek az unokák. Aztán tavaly volt egy mély beszélgetésem az egyik fiammal, és valósággal sokkolt, amiket mondott. Kiderült, úgy érezte, többet vártunk tőle, félreértette a támogató hozzáállásunkat, amikor egyetemet váltott. Azt hitte, csak nem mutatjuk a csalódást. Heteken át gyötörtem magam, mit üzenhettünk neki akaratlanul a szavainkkal, tetteinkkel. Végül el kellett fogadnom, hogy így érez, és rájöttem, szerencsés vagyok, mert még van lehetőségem átgondolni ezt és korrigálni. Még van lehetőségem formálni egy fontos kapcsolatot, átértékelni, újat tanulni és abban bízni, hogy nagyapaként jobban csinálom majd. Nincs vége a tanulásnak, amíg az ember nyitott marad a másik emberre.”
Tudomány 2.0 – Katalin, 73 éves
„Évtizedeken át a természettudományos tárgyak oktatásnak módszertanával foglalkoztam. Meggyőződésem, sőt mániám volt a kísérletezés. De hát fizikát csak így szabad tanítani. Egyetemi tanárként annyi kudarc ért, amikor jöttek vissza sorban a tanárrá lett tanítványaim, és panaszkodtak hogy az iskolájukban nincs idő, pénz, órakeret, eszköz, elengedték a kísérleteket. Amikor nyugdíjba mentem, kitaláltam, hogy szakkört és tábort tartok gyerekeknek, ahol tudományt játszunk. Hatalmas siker lett, jöttek az okos, kíváncsi nyolc-tíz évesek, én meg Cartesius-búvárt készítettem velük, körömlakkszivárványt, vágtuk a papírlapokat, fújtuk a léggömböket. Mágnesesség, felületi feszültség, sűrűség, tömeg, dilatáció – imádták. És értették.”
Soha nem késő újrakezdeni – Marika, 89 éves
A szem a lélek tükre, tartja a mondás, Lóki Tamásné Marika szenior futó szemei pedig olyan életörömöt, derűt és kíváncsiságot tükröznek, amilyet fiataloknál is ritkán látni. A majd kilencvenéves asszonynak a gyerekkori atletizálás után évtizedekig nem volt lehetősége a rendszeres mozgásra. Nyugdíjasként jött rá, hogy sosem késő újrakezdeni. „Vannak álmaim, amiket szeretnék megvalósítani” – mondja Marika. Az edzéshez az adja az erőt, hogy mindig új célokat állít maga elé. A 60, 100 és 200 méteres egyéni síkfutás szeniorkategóriájában az utóbbi két évtizedben számos Európa-bajnoki ezüst- és bronzérmet szerző sprinter számára az is fontos, hogy a versenyeken ismeretlen városokat fedezhet fel a sporttársaival, akikkel a nehézségeket is kalandként fogja fel.
Szöveg: Ferenczi-Bónis Orsolya, Hulej Emese
