Piros lábas, belül a jellegzetes szürke-fehér gránitmintával, melynek titkát a legszigorúbban őrizték készítői.
Egészen a húszas évek második feléig a bonyhádi zománcárugyár tulajdonosai sem ismerték az üzemükben készülő edények zománcának az összetételét. A titokgazdák erre nagyon vigyáztak.
Amikor Perczel Béla 1909-ben létrehozta Bonyhádon a csődbe ment villanytelep helyén a zománcárugyárat – egészen pontosan Magyar Zománczmű és Fémárúgyárat – senki sem jósolt nagy jövőt a vállalkozásnak. Ugyanott és ugyanakkor dominókészítésbe is fogott, de ott azért kisebb volt a tét. Főleg Perczel Béla miatt nem fogadtak sokan a sikerre, mert az alapító ugyan a történelmi család tagja, Perczel Mór oldalági rokona volt, addigi élete során, amihez nyúlt az éppen hogy nem arannyá változott. Bonyhád esetében azért történt másként, mert kiváló szakemberek vették kezükbe az irányítást, és indították el a zománctermékek gyártását, amire egyre nagyobb igény mutatkozott a korabeli háztartásokban.
Cseh és osztrák területről hoztak be szakembereket, akik szívesen jöttek és dolgoztak, de megtartották maguknak szakmai titkaikat. Amikor például az égetőkemencéket építették, deszkapalánkkal vették körbe őket, hogy nehogy kiderüljenek a részletek.
Piros lábas, piros fazék, piros kancsó, zsírosbödön, bögre, vödör, tejkiöntő, tésztaszűrő, tepsi, vizeskanna, kuglófsütő, vájdling és így tovább. A ma bolhapiacokon kelendőnek számító bonyhádi darabok minden háztartásban ott voltak, és sokáig voltak ott. A zománcozással a sütésre, főzésre használt edény alkalmasabb és tartósabb, könnyebben tisztítható, ellenáll savaknak és lúgoknak, ezért is terjedt el ez a technológia. Németországban kezdtek próbálkozni vele, az ötletet a tűzzománc dísztárgyak adták. Hogy mi a zománc? Az üveg fémre történő olvasztásakor keletkezett bevonat. Ami végre nem ad mellékízt, nem színeződik el, nem válnak ki belőle egészségre esetleg ártalmas anyagok.
Zománcozáskor az átlátszóra őrölt üvegport előbb megszínezik, majd ehhez ón-dioxidot kevernek, így jön létre hígítás után a máz, amibe belemártják az edényt, és miután lecsorog róla a felesleg, kiégetik. Ezt a folyamatot többször végzik el, és ma már addig tökéletesedett, hogy indukciós főzőlapokhoz alkalmas edényeket is tudnak készíteni.
Bonyhádon a gyártás a 20. század elején indult meg, de sokáig nem az edénykészítés volt a fő profil. Hanem a zománctáblák készítése.
Itt gyártották hatalmas mennyiségben a vonatokon látott „Kihajolni veszélyes!” táblát, vagy ezt: „Tiszta udvar, rendes ház”. Bonyhádi grafikus találta ki az Unicumnak a hajótörött férfi figuráját, és olyan cégeknek készítettek zománcplakátokat, mint a Dreher, a Julius Meinl vagy a Franck kávé.
Az üzemben talán pezsgőt is bontottak, amikor kiderült, hogy tőlük rendeli meg Isztambul városa – akkor még Konstantinápoly – az új utcanév- és házszámtáblákat, ami úgy százezer darabos tétel volt. Hasonlóan jártak el Bécsben is, ahová gótbetűs utcanévtáblák készültek.
Az idők során az üzemnek volt jó néhány neve, de a nyolcvanas évek óta EMA-LION Bonyhádi Zománcárugyár. Lion, mint oroszlán? Igen, és ez a folytonosságot jelenti. Ha ugyanis megfordítunk egy régi bonyhádi lábast vagy fazekat, az alján aranyszínű oroszlános márkajelzést, mai szóhasználattal logót látunk. Ez is a Perczelekre utal, az ő nemesi címerükben látható három arany oroszlán.
Bonyhádon ma is gyártanak a háztartásokban népszerű edényeket. Ahogy régen. Lássunk valami régit:
És valami újat:
Kiemelt kép forrása: hungarikum.hu
