Így formálták az árvizek Budapest képét
Két nagy 19. századi árvíz, az 1838-as és az 1876-os tapasztalatai alapozták meg azt, hogy a főváros ma képes védekezni a Duna haragjával szemben – de a városképen is rajta hagyták a nyomukat.
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád, Szuhay Gergely
Az utóbbi másfél évtizedben teljesen átalakult a Bartók Béla út. A kormos falú házakkal szegélyezett, autóktól és buszoktól hangos utca pezsgő kulturális városközponttá alakult. A látszólag organikus folyamat mögött rengeteg tudatosság, küzdelem és sok-sok elszánt helyi vállalkozó áll, aki üzlete falai közül kilépve összefogott a sikerért. A fellendülésben kulcsszerepet játszó Bartók Boulevard Egyesület két alapítójával, Bosznai Tiborral, a Hadik vezetőjével és Jáki Monika városfejlesztővel beszélgettünk az idevezető hepehupás út fontos állomásairól, magasságairól, mélységeiről és a célba érésről.
Ha gyerekként elaludtam a hazafelé tartó autó hátsó ülésén, a zötyögés a Bartók Béla út jellegzetes kockakövein a legmélyebb álmomból is felrázott. Talán érthető, kicsiként miért nem zártam a szívembe a kormos házfalakkal szegélyezett utcát.
Amikor felelevenítem a több mint húszéves emlékemet Jáki Monika városfejlesztőnek, a Bartók Boulevard Egyesület egyik alapítójának, kiderül, pontosan tudja, miről beszélek. „A környéken születtem, aztán egy ideig a várnegyedben éltem. Városfejlesztőként sokszor elemeztem magamban, mennyire problémás ott a lakosság és a turisták együttélése. A vendéglátóhelyek, a boltok minősége, árszintje és nyitvatartása mind a turistákra van szabva. Egyszerűen nincs tér a lakosoknak. Aztán mikor 2009-ben visszaköltöztem a Bartókra, mintha cseberből vederbe kerültem volna. Itt a közlekedés uralta az utcát, a helyiek a hatalmas zajtól alig hallották egymást, a rossz minőségű üzletek nem szolgálták ki a lakók igényeit. Úgy éreztem, itt sem mi, az itt élők számítunk” – emlékszik vissza.
Ráadásul abban az évben nyílt meg a közeli Allee bevásárlóközpont is, ami az út szempontjából nem sok jóval kecsegtetett. Mivel köztudott volt, hogy a budapesti plázakultúrának az elmúlt évtizedekben számos utca és kisvállalkozás áldozatául esett, jogos volt a félelem, hogy a megmaradt helyek is lehúzhatják majd a rolót. Az önkormányzat ekkor lépett összpárti egyetértéssel a tettek mezejére. Elhatározta, hogy kulturális városközponttá formálja a Bartókot, ezzel élhetőbbé és vonzóbbá téve a környéket.
KULTURÁLIS VÁROSKÖZPONT – MÉGIS HOGYAN?
Csakhogy Buda első sugárútja nem sok mindent tudott felmutatni, ami arra predesztinálta volna, hogy ilyen címmel dicsekedhessen. Kockakövei mellett legfeljebb arról volt híres, hogy pár percenként átrobog rajta a hetes busz. „Abban, hogy mégis kulturális tényezővé válhatott, Karinthyék egykori jelenlétének hatalmas szerepe volt. Még ha hajdani törzsasztalaik helyén akkor cipősdobozok sorakoztak is, az írók által teremtett hagyományra lehetett építeni. Az önkormányzat visszavásárolta hát a cipőboltként működő üzlethelyiséget, hogy a benne újranyitó Hadik Kávéház az átalakulási folyamat egyik szegletkövévé váljon” – meséli Bosznai Tibor, aki tízéves vendéglátói tapasztalatára támaszkodva társaival elvállalta a nagy múltú hely vezetését.
Ez azonban csak a nagyszabású terv egyik lépése volt. Az önkormányzat nemcsak a Hadik üzlethelyiségét, hanem számos más ingatlant és üzletet is megvett. Ezeket és a már meglévőket aztán nyomott áron adta bérbe azoknak, akik vállalták, hogy a helyiségben kulturális tevékenységet folytatnak. „Ennek hatására éledezni kezdett a hely szelleme. Megjelentek a képzőművészet területéről az első fecskék, akik aztán elhozták a Bartókra a jobb időket – idézi fel Jáki Monika. – Faur Zsófi galériája, a Moha Café, a Godot, a Három Hét Galéria és a Hadik voltak azok, amelyek a bizonytalanságban mertek gyökeret ereszteni. A művészeknek ráadásul programszervezési és felújítási kötelezettségük is volt, ami a pusztuló, élettelen környékre művészetet és lendületet hozott.”
Ám kezdetben egyáltalán nem volt borítékolható a siker. A kulcsfontosságú forgalomcsillapítás – amely a Móricz Zsigmond körtér és a Gárdonyi tér átalakításával, a négyes metró megépítésével, a buszjáratok ritkításával, az autós sávok csökkentésével és a bicikliút létrehozásával időközben megvalósult – lassan és sok bizonytalansággal haladt. Az emberek pedig még annál is lassabban fedezték fel, hogy lenne miért betérni az utcába. Ahogy Bosznai Tibor rámutat: „Nem egyértelműen felfelé ívelő történet volt ez, ahol mindennap nyílt egy szuper hely, és minden gördülékenyen ment. Igenis voltak kudarcok.” Hasonlóan emlékszik az időszakra a városfejlesztő: „Nagyon örültem az éledezés jeleinek. Sokat beszélgettem azonban a galeristákkal, majd a nyomukban érkező vendéglátósokkal, és mindenki tele volt félelemmel, hogy mi lesz. Akik ideköltöztek, mind várták a csodát, a tömegeket, de a csoda elmaradt, csakúgy, mint a vendégsereg. A napjaik meg voltak számlálva. Hiába szerveztek a helyek külön-külön programokat, nem volt elég nagy hangjuk, hogy elérjen az emberekhez. Ekkor ébredtünk rá, hogy a pontszerű kis kezdeményezések nem fognak elég látogatót vonzani. De ha ez a sok pont be tudna sűrűsödni, ha nem az egyes helyeket, hanem az egész utcát hirdetnénk, az olyan erős branddé válhatna, aminek van valódi húzóereje.”
A FEJLŐDÉS CSAPDÁI
A Bartók vállalkozói azt is látták, hogy az arányokkal óvatosan kell bánni. Szemük előtt ott lebegett a bulinegyed példája. „Arrafelé mintha bedobták volna a gyeplőt a lovak közé, hadd vágtassanak – fogalmaz a Hadik vezetője. – Szuper érzés volt, amíg futott a szekér, de aztán mikor egy akadályban megbillent, máris nem tűnt olyan jó döntésnek lemondani az irányításról. Túl későn reagáltak a folyamatokra, így most már nem lehet valamelyik érintett, a lakók, a vendéglátósok vagy a turisták érdeksérelme nélkül hozzányúlni a városrészhez.”
Az emlegetett arányok nemcsak a lakók és a turisták viszonyában, hanem a vállalkozások között is fontosak. Erre fi gyelmeztetett egy másik tematikus utca, a Ráday esete is. Az egy viszonylag leromlott infrastrukturális és morális állapotú környék volt, míg aztán kulturális és vendéglátóhelyekkel teli házsorrá nem vált. Csak lassan az éttermek és bárok kiszorították a galériákat és színházakat, az utca népszerűsége pedig rövidesen bezuhant. „Úgy már nem volt olyan izgalmas a hely. Kell a spiritusz, kell Karinthy a Hadikba, mert különben elpártolnak a vendégek” – hangsúlyozza Bosznai.
S ha mindez nem lenne elég, a fenntarthatósághoz még a programok léptékére is fi gyelni kell. „Szerveztünk például a Hadikkal olyan koncertet, amely megtöltötte az egész Gárdonyi teret. Az szerintem egy kávéházhoz képest túlzás volt. A Bartók Béla út nem a hajnalig ittasan császkáló csoportok színtere, hanem egy budai bohémnegyed, ahol a kultúra és a gasztronómia kínál minőségi szórakozást” – vallja a kávéház vezetője. Mikor arról faggatom, mit is jelent számára a budaiság, határozottan válaszol: „Én merek a budai szóval dobálózni, mert csepeli vagyok. Ezt a jelzőt lehet pozitív és negatív értelemben is használni. Ha azt értjük alatta, hogy sznob vagy feleslegesen elitista, akkor az nyilván nem követendő, viszont ha egyfajta tartást, nívót jelent, akkor hatalmas erő rejlik benne, és büszkén tűzzük a zászlónkra.”
CSOPORT A SZÖRFDESZKÁN
Ezt a kisugárzást egyre többen érzik. Nem véletlenül lett a Bartók Béla út, pontosabban az önkormányzat egy európai uniós kezdeményezés, a Creative Spirits program vezetője. A kilenc európai várost felölelő projekt célja, hogy a tematikus utcák megosszák tapasztalataikat, és ezáltal inspirálják egymást.
Vajon mit tud a Bartók Béla út, amiért a külföldi városok előtt is példa lehet? „A mi utcánk úgy homogén, hogy közben mégis heterogén – állapítja meg Bosznai. – Van ilyen és olyan vendéglátóhely, múzeum, építésziroda, antik-, dizájn- és könyvesbolt. Ha az ember végigsétál itt szombat délelőtt, azt látja, hogy párok, családok, nyugdíjasok reggeliznek, kávéznak, miközben a B32- ben kiállításmegnyitót tartanak, és várostörténeti séta is zajlik épp az utcában. Sok réteg tevődik egymásra, mégsem billen semelyik irányba. Itt jól érzi magát a lakó, a hazai látogató és a külföldi turista is. Ez tényleg élhető városnegyed, ami közel sem értetődik magától. Ráadásul a különböző helyek olyan hatást keltenek, mint egy gyönyörű réten a tarka vadvirágok, amelyek együtt sokkal látványosabbak, mint külön-külön.”
Ez egy csoportos szörfölés, jönnek a hullámok, amelyeken ha rajta tudunk maradni, és együtt tudjuk meglovagolni őket, az hatalmas élmény – vall az egyén és a közösség viszonyáról Bosznai Tibor. – Budapest bombasztikusan jó város, minden művészeti ágban, mindenfajta kulturális területen rengeteg lehetőséget kínál. Csak össze kell terelni az embereket, hogy összekapaszkodva éljük át a sodrását, és élvezzük még jó sokáig. Ez itt a mi feladatunk.” Jáki Monika szerint is van még bőven tennivaló, de visszatekintve büszke az eddig megtett útra: „Van, amihez mi kevesek vagyunk, például szeretnénk, ha humanizáltabb lenne a környezet, ha a hely identitását utcabútorok, dizájnelemek is kifejeznék. Frankenstein lényét nem tudjuk szebbé varázsolni, de a lelket már belefújtuk. Ez a hely már él, lélegzik, pulzál. Bő egy évtizede még nem hallottuk itt egymás hangját, most már tőlünk hangos az utca.”
Két nagy 19. századi árvíz, az 1838-as és az 1876-os tapasztalatai alapozták meg azt, hogy a főváros ma képes védekezni a Duna haragjával szemben – de a városképen is rajta hagyták a nyomukat.
A Potykacsárdától a pörbölyi Ökoturisztikai Központig apasztottuk a kilométereket a Dél-Gemenc ártéri rengetegében. Átöleltük az ország legnagyobb kerületű fáját, figyeltük az erdő ezernyi rezdülését, s mielőtt visszatértünk volna Bajára, szalonnát sütöttünk a vadregényes Duna-part kövei között.
A Sárköz ártéri világában különleges összhang alakult ki ember és természet között. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató ezt nevezte az eszményi együttműködés rendszerének.
Élt a múlt század elején egy bizonyos Kumibri úr, a „kapitén”, a „vizibüffés”, a dunai vadevezősök királya, a Szentendrei-sziget különc kőnyomdásza, aki nem mellesleg utálta a vizet, úszni sem tudott. Élni viszont annál inkább. És mosolyogni.
Jókai a földrajzi pontatlanságok és a romantikus túlzások ellenére nagyon is realista képet adott az Al-Duna meseszerű világáról.