Bár az idegen szavak lehetséges végződése véges hal­maz, nem létezik olyan ember, akinek kikezdhetetlen a toldalékolási gyakorlata. Nem egyértelműek ugyanis a szabályok, úgyhogy könnyen előfordulhat, hogy ahova az egyik szaktekintély kötőjelet tenne, ott a másik az egybeírást javasolná.

Az idegen szép

A három azonos mássalhangzó (pl. Adrienn-nél), a tolda­lékolt címek (pl. Magyar Krónika-beli), illetve a különírt többelemű tulajdonnevekhez járuló képző (pl. Petőfi Sándor-os) esetét leszámítva az alapelv az, hogy idegen eredet ide vagy oda, közvetlenül kapcsolódik a toldalék.

Itt érdemes is kitérni arra a megmagyarázhatatlanul szilárd tévhitre, hogy a kötőjel alkalmazását a szó idegensége határozza meg. Ez nem volna se logikus, se használható. Ki mondja meg, melyik szó idegen?

A Schmitt névnél az döntene a kötőjelről, hogy Carlról vagy Pálról van szó? Vagy a tablet mondjuk 2011-ig kötőjeles, aztán megkapja a „nyelvi állampolgárságot”, és akkortól nem kell oda az a cordon sanitaire? Nonszensz volna. Csupán két esetben tesszük ki a kötőjelet: ha a tolda­lékolandó szó végén néma hangzó áll, vagy ha „az utolsó kiejtett hangot betűknek bonyolult, írásrendszerünkben szokatlan együttese jelöli”.

A néma hangzó ügye többé-kevésbé világos: Mont­pellier-be, Raleigh-ba, Tekirdagˇ-ba egyaránt kötőjelen át vezet az út. Van azonban egy joghézag. Gondoljunk csak a juh vagy a pléh szóra, amelynek h-ja még a teljesen hasonuló mássalhangzóval sem képes kölcsönhatásba lépni, tehát tökéletesen hangérték nélküli betűről van szó. És ugyanígy a tulajdonnevekben is igazíthatjuk a h-t megelőző hangzóhoz a -val, -vel toldalékot: Oláhval, Mátéhval, Grohval, Kacsóhval. Ezek alapján adja magát a George Weahval, William Harrahval alak. A legismertebb helyesírási tanácsadó oldal mégis kötőjelet javasol például a Sarah, Deborah név toldalékolásakor. Ki érti ezt? És ha a Groh név nem Dávidé, hanem Davidé? Akkor mégis distinkciót kellene tennünk származási alapon?

Ellentmondás ellentmondás hátán

Ennél is nagyobb gondot okoz a kötőjel másik feltétele, hogy az utolsó kiejtett hangot „betűknek bonyolult, írás­rendszerünkben szokatlan együttese” jelöli. Az egyértelmű a megfogalmazásból, hogy több betűvel kell leírni az utolsó kiejtett hangot, azaz legyen bármilyen fura első ránézésre a Chirackal, a Forsbergjel, a Timeszal vagy a Spotifyjal alak, így a helyes. Sőt, az idegen mellékjelek és a különleges betűk sem tántoríthatnak el az egybe­írástól: Tromsøből, Gašparovicˇnak, Doblòt, Poznan´ban, Umeåból, Tchurˇzsal, Heßszel, Fatim nek.

A kötél akkor kezd remegni a lábunk alatt, ha több betű jelöli az utolsó kiejtett hangot, azt ugyanis nem hajlandó meghatározni a Magyar Tudományos Akadémia, hogy mégis mi tekintendő bonyolult, írásrendszerünkben szokatlan betűegyüttesnek.

A gyakorlatban az az elv érvényesül – többé-kevésbé –, hogy a magyar család­nevekben is fellelhető „fura” végződések kötőjel nélkül keblükre ölelik a toldalékot. Ennek alapja az lehet, hogy a 159. szabály értelmében a magyar személynevekhez „általában” ugyanúgy közvetlenül illesztjük a toldalékot, mint a közszavakhoz. A 160., a 215. és a 216. pontnál felsorolnak számos toldalékolt magyar családnevet és hasonló végződésű idegen szót: Kossuthtal, Véghgel, Mó­riczcal, Rátzcal, Babitscsal, Madáchcsá, Greenwichcsel, Steinbeckkel, hertzcel. Ó, hát ez pompás! – kiálthatnánk fel, hiszen akkor csak azt kell néznünk, hogy az adott végződés betűcsoportja előfordul-e magyarországi családnevekben. A Madáchcsal mintájára: Miami Beachcsel – pipa! A Kossuthtal alapján: Wörthtel – ez is rendben van. A Rhédeyvel mintájára: Sydneyvel – ez viszont már nem jó. A 215. szabálypont szerint a Sydney szóhoz kötőjellel kapcsolódik a toldalék, mert a szó végi i hangot „kétjegyű betű: ey jelöli”. Ezek szerint nemcsak az íráskép, hanem a hangérték is számít?

Rendben, akkor bizonyára az lesz a megoldás, hogy ha például a th betűkapcsolat a Kossuth, Tóth, Mikszáth mintájára „magyarosan”, t-nek ejtendő, nem kell kötőjel, ha a magyar hangkészlettől nagyon is idegen pösze sz-nek vagy z-nek – anyakönyvezett nevén: zöngétlen, illetve zöngés dentális frikatívának –, mint a Perth vagy a smooth szóban, akkor igen. Logikus volna, de a gyakorlat nem ezt mutatja. Az Osiris gondozásában megjelent Helyesírás kötet, illetve annak nyomán a tanácsadó oldalak nem veszik figyelembe a hangértéket, és az egybeírást javasolják a th-nál, tehát szerintük bluetoothszal, Google Earthszel, Perthszel, Smithszel.

Nyilván a Kossuthszal, Tóthszal, Mikszáthszal mintájára… Az Edinburghban, edinburghi nevet pedig az Akadémiai Kiadó Magyar helyesírási szó­tára hozza kötőjel nélkül, noha ó-nak vagy a-nak ejtett gh finoman szólva ritkán fordul elő a nyelvünkben.

Ezek után már csak egyetlen magyarázat létezhet: azt kell figyelni, hogy az adott betűkapcsolatot tudjuk-e magyarban előforduló digráfként kezelni, mint mondjuk – Kossuthékat segítségül hívva – a Perth th-ját. Ezen az alapon a Thewrewk név ew-jére támaszkodva skrupulu­sok nélkül leírhatnánk kötőjel nélkül, hogy Andrewval. De még ha így lenne is, mi magyarázza az Osiris-kötet által tanácsolt curriculum vitaevel és Cannaeba alakot, pláne hogy nem sokkal feljebb a kötőjeles reggae-t forma szerepel? Most akkor mégiscsak számít az adott betűegyüttes hangértéke? És a Bush vagy a Macintosh sh-ja vajon melyik hagyományos írásmódú magyar családnévben fordul elő? Merthogy az s hangértékű sh-t az említett kötet nem tekinti írásrendszerünkben szokatlan betűcsoportnak, és egybeírást javasol.

Láthatatlan alkotmány

A mindennapi sajtógyakorlat, illetve a példák alapján az körvonalazódik, hogy a kötőjel használatára leginkább az van hatással, hogy mással-vagy magánhangzó az utolsó hang – pedig erről a szabályzatban egyetlen betű sincs. Abból, hogy az Anjouk alakot kivételként említi a sza­bályzat, az következhet, hogy más szó végén éppolyan idegen az ou, mint az ey. Ám ezt a képzeletbeli szabályt éppen az akadémiai szótár cáfolja meg a 424. oldalon: Paris Match-csal kötőjelesen.

Összeszerelési utasítás híján akármilyen keretet pró­bálunk fabrikálni a helyesírási szabályzat adta készletből, nem lesz hézagmentes, valami mindenképp ki fog lógni belőle. Vannak végződések, amelyek valószínűleg vitán felül kötőjelért kiáltanak, mint a Fontainebleau, a Glas­gow, a Montesquieu vagy a Chelsea névé. Abban viszont már nem vagyok biztos, hogy ha a magyarban is honos családnevek alapján kötőjel nélkül írjuk a Boschtól, a Trebitschcsel, pláne a Neujal vagy az Allgäujal szót, minden hozzáértő egyetért vele. És mi a helyzet, ha a Bosch holland: Boschszal vagy Bosch-szal? És Broughfal vagy Brough-fal? Envoival vagy envoi-val? Ferdinand Fochsal vagy Ferdinand Foch-sal? Ewa Kopaczcsal vagy Ewa Kopacz-csal? Ezekre vonatkozóan semmi támpontot nem kapunk.

Úgy látszik, az MTA egyik legjobban őrzött titka, hogy mi számít írásrendszerünkben szokatlan betűcsoportnak, hogy figyelembe kell-e venni a betűcsoportok hangértékét. Érthetetlen. Ha egy szabály alkalmazása a hozzáértők körében is évtizedek óta ellentmondásos, ne csodál­kozzunk azon, hogy sokan már-már a saját nevükhöz is kötőjellel illesztik a toldalékot.