Két éven át volt egy kis antikváriumom a budapesti Almássy téren. Annak rendje-módja szerint megbukott, de közben rengeteg tapasztalatot szereztem a könyvek utóéletéről. E tapasztalatból tudom, hogy a szépirodalmi művek két nagy csoportra oszthatók: szükségesekre és fölöslegesekre. A többség az utóbbi csoportba esik: amikor megjelentek, az írónak az életben való jelenléte, a róla szóló híradások, a kisebb-nagyobb baráti kör felszínen tartották őket, de az író halála után úgy hullanak bele az érdektelenségbe, hogy semmiféle hiányérzetet nem hagynak maguk után. Nem is keresi őket senki, csendben elmúlnak, mint a tavalyi avar.
A kisebbség viszont olyan kötetekből áll, amelyek teret foglalnak a világmindenségben. Egyáltalán nem csak a kánonba rögzült klasszikusokra gondolok. Alig ismert mesterek művei is lehetnek ilyenek, kevés számú, de válogatott olvasótáborral. Az ilyen olvasótábort nem az újságokban megjelent recenziók, nem a szerzőkről szóló cikkek és tanulmányok toborozzák, hanem az olvasók szervezik magukat, mint valami rejtett társaság, titkok tudói.
Ilyen titoktudók Szentkuthy Miklós egykori és mai olvasói is. Egy emberöltőnél hosszabb ideje, 1988-ban halt meg az író, aki nagy népszerűségnek életében sem örvendett, pedig a maga személyében is igazi nagy formátumú ember volt, hatalmas műveltségű, lebilincselő előadó. Az irodalmi életen mégis mindig kívül állt, családi magányban írta a regényeit és a végül 150 ezer oldalasra terjedt naplóját, amelynek legizgalmasabb része sajnos csak 2038-ban, a halála után 50 évvel hozható nyilvánosságra.
Ami nem lesz könnyű, hiszen, ahogy maga sokszor elmondta, a napló a hatalmas családi könyvtárral alkot elválaszthatatlan egységet, a naplóban számtalanszor a könyveire utal, a könyvekben pedig, amelyeket gátlástalanul teleírt hüvelykujjnyi, szálkás betűs jegyzeteivel, a naplóra.
Szentkuthyt nem könnyű olvasni, barokkos szózuhatagának értő befogadása folyamatosan erős koncentrációt igényel.
Ezért van az, hogy bár az irodalmi közélet már az 1930-as évektől nagyra tartotta, regényeit egészen a Mozart életéről szóló Divertimento 1957-es megjelenéséig mind a maga költségén adta ki, a hivatásos kiadók nem kockáztatták meg rá a befektetést. Sokáig nem is szépírásból élt, középiskolai tanári fizetése mellett inkább fordításból. A Divertimento után már sorra adták ki a köteteit, ami lehetővé tette, hogy független íróként éljen.
Nehéz tehát olvasni, de aki képes erre a szellemi teljesítményre, olyan irodalmi ízeket kóstolhat, amelyeket sehol máshol nem talál, valószínűleg a világirodalomban sem. Jellemző, hogy idős korában az irodalmi ínyencségekre amúgy is fogékony francia kiadók fedezték föl maguknak, akiket aztán, a 2010-es években spanyol, portugál és amerikai kiadók követtek. Az biztos, hogy nem nagy számú olvasóval, de a beavatottság élményével ott is.
A Frivolitások és hitvallások önéletrajzi beszélgetőkönyv, amely 1983-ban, fél éven át tartó beszélgetés-sorozat alapján készült magnetofonnal. A Magvető Könyvkiadó 1988-ban Szentkuthy Miklós szerzősége alatt adta ki, ami indokolt is, noha a kérdező-beszélgetőtárs Kabdebó Lóránt irodalomtörténész volt, és a kötetet Tompa Mária szerkesztette. A szöveg mégis elválaszthatatlanul Szentkuthyé. Igen, áradnak benne a szavak, de helyesebb úgy fogalmazni, hogy a gondolatok áradnak, miközben felidézve végigkíséri a saját életét, családját, ismerőseit, telitalálatos jellemrajzokkal fűszerezve.
Szentkuthy már-már goromba, mégis férfiasan szemérmes, igazmondó őszintesége és öniróniája helyenként zavarba ejtő volna, ha nem lényegülne át magas irodalommá még az önvallomás is.
Szentkuthy-híveknek alapmű ez a kötet, megtudhatják belőle, hogyan születtek azok a művek, amelyeknek olvasói.
De nemcsak nekik szól, hanem mindenkinek, akit érdekelnek egy bölcs és tehetséges ember gondolatai a 20. századról, amelyet jórészt végigélt. Kabdebó fölkészülten, de röviden kérdez, és ez jó, Szentkuthy mindenre hosszasan válaszol, és ez még jobb.
Kapcsolódó írásunk:
Úgy alakult, hogy élete utolsó interjúját készíthettem vele. Azon az 1988-as tavaszon kapta meg a Kossuth-díjat (amit már húsz évvel korábban megérdemelt volna), akkor indította egy francia kiadó a francia nyelvű életműkiadását, nyolcvanévesen akkor foglalta el méltó helyét a kortárs magyar irodalomban. Megkérdeztem tőle, mit szeretne még az élettől. „Sok év múlva – felelte – elaludni itt a könyvtárban, és aztán a felhők szélén ülve Bachot hallgatni kennerek és liebhaberek társaságában.” Erre az elalvásra, ami éppen így történt, a sok év helyett csupán öt további hét adatott neki, de azt hiszem, azóta nemcsak ő hallgatja Bach, hanem Bach is őt, amint a 20. századról mesél neki.
