Amikor most, 90 évesen azt hallja: „indián”, mi az első konkrét kép, ami megjelenik?
Nem is kép, egy teljes rituálé jelenik meg. Ilyen öregen is, amennyire fizikailag bírom, felmegyek tiszta, szép napokon valamelyik hegytetőre, hogy onnan nézhessem meg a naplementét. A Hármashatár-hegy közelében van egy kedvenc helyem. Ki lehet ülni egy sziklára úgy, hogy nyugat felé tekintve semmilyen emberi létesítmény nincs. A holdkelte is mágikus pillanat. Mindig jelölöm a naptáramban, mikor lesz telihold, és drukkolok, hogy a tiszta égen csodálhassam. Van egy kedvenc helyünk a lányommal a Kis-Hárshegy tetején, innen kelet felé teljesen szabad a látvány. Ez a holdnéző helyünk. Ahogy a látóhatár horizontját áttöri a holdkorong, olyan érzéseket vált ki belőlem, mint kamaszkorom idején az indián megélések.
Mikor érezte először, hogy „indiánkodni” már nem csak egyszerű játék, hanem valami komolyabb tapasztalat?
1949–1950 körül az egyik indián társunk, Kószáló Éji Sas (Vízler József) eltűnt. Sokkal később tudtuk csak meg, hogy elvitte az ÁVO, és elítélték. Először Recskre került, és még akkor sem engedték szabadon, amikor Nagy Imre 1953-ban megszüntette a kényszermunkatábort. Újabb pert indítottak ellene, és levitték a várpalotai szénbányába még két évre. Amikor mindezt megtudtuk, nyilvánvalóvá vált, hogy az a csendes, erdőkereső összejárás, amit gyerekkori olvasmányaink alapján szívből, lelkesedéssel űztünk, rendszeridegen, tiltott tevékenység. Az illegalitás tudata csak fokozta bennünk azt a csendességet, amit tényleg meghatározó olvasmányok teremtettek: A sziklás hegyek varázslója vagy A rézbőrű messiás. Úgy gyújtottunk tüzet, szívtunk békepipát, hogy senki se vehesse észre, és csak akkor vettük fel a gyöngyszövéses ruháinkat, amikor senki nem láthatta.
Titokban folytatták. Emlékszik olyan pillanatra, amikor megérezte, hogy ez a tiltott „játék” megváltoztatja?
Nincs egyetlen pillanat, lassú folyamat volt. Megvan a kamaszkori naplóm. Pár éve sikerült találnom valakit, aki begépelte nekem. Finom részletek derülnek ki belőle. Nagyon dühös tudtam lenni indián társaimra, amikor azt a révületet, amit én éreztem ebben a közegben, az erdő mélyén, vagy a tábortűznél, nem vették komolyan. Nemrég egy pszichológus társaság felkért egy tanulmány megírására: A közszereplő magányossága a címe. Egész életemben kettősséget éltem meg. Exhibicionista alkatként mindent, amit tudok, igyekeztem másokkal megosztani, de volt egy énem, amelyik a termékeny magánynak élt. A mai napig jelen van ez a kettősség.
Esténként most is egyszerre kavarognak bennem régi erdei hangulatok, indián élmények és aktuális munkák, felkérések feladatai.
Hogyan szervezte magát az indián közösség?
Magunk választottuk a törzsfőnököt. Cserkészekből lettünk indiánok, amikor betiltották a cserkészetet. Pigler József barátom, Szürke Farkas lett a törzsfőnök. Azt már mindenki tudta, hogy én szeretek a csapatból a leginkább jönni-menni, így kaptam a Kóborló Farkas nevet. A bölénypróbákra senki nem kötelezett, azokat önszorgalomból űztem.
Mi a bölénypróba?
Önkéntes kivonulás. A lényege az volt, hogy egy hétig ne találkozzak emberrel, maradjak az erdőben, a hegyekben. Ha jött is bárki, félrehúzódtam. Saját magam által kitalált szertartások követték egymást, ezekkel teltek a napok. A napkeltét egyik nap hegytetőről, másik nap egy erdei tó partján néztem. Minimális ételt vittem, vizet csak erdei forrásokból nyerhettem. Egy szál pokróccal mentem. A hét végén hajnalban imitált indián naptánc volt a rituálé. Kikötöztem magam egy erdei tó partján egy fatörzshöz, és addig, amíg nem láttam feljönni az esthajnalcsillagot az égen, egyfolytában énekeltem és táncoltam. Nem ettem, nem ittam. Az éjszakát egy forrás mentén teljes csendben meditálással töltöttem. Mágikus hatással volt rám, de korábban cserkészként is voltak hasonló megéléseim. 1947-ben az utolsó cserkésztáborunkban a Bükkben voltunk, a Szalajka-patak völgyében. Közel voltak a sátraink a Fátyol-vízeséshez. A hangja beszűrődött a sátorba is. Olyan mély lenyomatot hagyott bennem a morajlása, hogy süket csöndnek éreztem otthon a lakást, a kertet. Hiányzott ez a monoton, lélekerősítő hang.
„Az Ön hatására lettem egyetemista” – a Másfélmillió lépés hőseihez kapcsolódó történeteket gyűjt egy egyesület | Magyar Krónika
Rockenbauer Pálhoz és Dr. Juhász Árpádhoz kapcsolódó személyes élményeket vár a Másfélmillió lépés stábjának szellemi örökségét ápoló egyesület. Bázisuk az …
Másképp beszélne-e ma a természetről, ha ezek az indián évek kimaradtak volna?
Biztosan. 1953-ban lettem geológushallgató. Akkoriban a vas és acél országában a korszellem azt diktálta, hogy ez egy megfelelő karrierút, de a dédapám is bányamester volt. Mai ésszel meglep, friss diplomásként milyen lelkesen viszonyultam kutatásokban, cikkekben a bányászathoz. Akkor még fogalmam sem volt arról, milyen környezeti hatásai lehetnek. A hatvanas évek végétől szivárgott be Amerikából az élő bolygó gondolata. Ekkor kezdtem felülvizsgálni a hozzáállásomat, és láttam meg a környezetrombolást abban, amit a korszellem olyannyira támogatott. A vas és acél országában is felvállaltam, hogy a természet védelme és a gazdasági megfontolások minimum egyenrangúak kell legyenek, amikor bányászatról gondolkodunk.
Érvényes lehet ma még indiánként időnként az erdőbe vonulni?
Megszakadt a kapcsolatom a fiatal indiánokkal, de igen, vannak ma is. A nyolcvanadik születésnapomra meghívtak két bakonyi indiánt is. Teljes harci díszben jöttek el a Stefánia úti palotába, és meghívtak a táborukba. El is töltöttem velük egy napot, végigjártuk a sátorhelyeiket, este elszívtuk a békepipát. Átjárt, milyen jó, hogy ma is él az indián szellemiség, vannak, akik éltetik. Annak idején nem tudtunk Cseh Tamásékról. Az ő közösségük nagyöregjeit megelőzően kóboroltunk kis indiánként a saját útjainkon. Kapcsolatban maradtunk a mai bakonyiakkal, rendszeresen küldenek képeket, hogy ilyen módon legalább részese lehessek az életüknek.
Tud más hazai indiánokról is?
Pár éve összehoztak nekem egy találkozási alkalmat egy csejen indián költővel. Dorog közelében van egy tanya, amit egy indián társunk tart életben, van tipi, izzasztókamra, itt ültünk le vele beszélgetni. Európában él, olasz felesége van. Elmeséltem neki a saját közösségünk történetét, ő pedig azt, milyen fájdalmas érzésekkel távozott Amerikából, és választott magának inkább európai lakhelyet és családot. Rendkívül szomorú, amit ma Amerikában az indián létről el lehet mondani. A beszélgetésünk megjelent aztán egy csak Amerikában kiadott, angol nyelvű könyvben is.
Írtunk a Dunakanyar évtizedekig virágzó indián közösségéről is, cikkünk itt olvasható:
Baktay Ervin és a Dunakanyar indiánjai – egy különös közösség története | Magyar Krónika
Több mint hetven éven át egy indián törzs táborozott a Dunakanyarban. A harmincas évek egyik legismertebb tudósa, Baktay Ervin alapította. Évtizedekig harmó …
Volt olyan indián élménye, amit nem tudott elmesélni még senkinek?
A Machu Picchun tett első látogatásom ilyen. Amikor Magyarországon indiánokról beszélünk, az észak-amerikai rézbőrűek ugranak be mindenkinek. Pedig Közép- és Dél-Amerikában sokkal nagyobb indián közösségek éltek, élnek. Peruban sokmilliós kecsua populáció él, más csoportokkal együtt. A Machu Picchu, az elfeledett város – az inkák nyelvén annyit jelent, hogy öreg csúcs – még a spanyol hódítás előtt épült, az 1400-as években, egy hegynyergen, hatezer méter magas csúcsok ölelésében. Az Andoknak ez a keleti, csapadékos oldala egy valóságos dzsungel, ezért nem is fedezték fel az 1910-es évekig. Egy hegymászó-expedíció záróakkordja volt, amikor először ott jártam. Akkor még csak gyalog lehetett feljutni az inkák szent völgyéből. Eltűntünk páran a romok között záróra idején, és meglapultunk hajnalig az Intihuatana nevű, csodálatosan megfaragott gránittömbnél, amit a napisten tiszteletére állítottak fel az inkák.
Sokáig egyáltalán nem tudtam beszélni arról, amit akkor, ott hajnalban, a Machu Picchu romjai között megéltem és éreztem.
Mit tanult ezekben a megélésekben saját magáról?
Elsősorban azt, hogy minden egyes cselekedetemnek súlya, jelentősége van. Árt vagy használ a környezetemnek. Folyamatos önvizsgálatra késztet a mai napig, van-e olyan a működésemben, ami mértékletesebb lehetne annak érdekében, hogy ne terheljem a természeti környezetet. A házamat már korán hőszigeteltem, hársfákat ültettem diákként, azóta 15–18 méteresek lettek. Teljesen leárnyékolják az otthonom napsütötte oldalát. Az ereszeimből a nagy fák gyökereihez külön csöveket bocsátottam le, hogy a víz minél inkább hasznosuljon. A vízhasználatom úgy általában véve is tudatos.
Hitben nevelkedett. Hogyan fér meg egymással az indián identitás, a tudományos-ismeretterjesztő hivatás és a hit?
Nagypapám görögkatolikus kántortanító volt, mélyen vallásos családban nőttem fel. A pasaréti ferenceseknél kis cserkészként rendszeresen ministráltam is, de már akkor ingáztam a görögkatolikus és a római katolikus vallási hagyomány között. Kamaszként aztán jöttek az olvasmányok, Darwin, és ahogy tágult a gondolati tér előttem, úgy okozott egyre nagyobb kihívást, hogyan tudom a hitemmel összeegyeztetni mindazt, amit olvasok. Az utazásaim során megismertem más kultúrák istenképét, kultúráját a hinduktól a buddhistákon át az iszlámig. Kerestem a fogódzókat, törekedtem a megértésükre. Egy geológus számára, aki a földtörténeti korok fosszíliáit vizsgálja, máshogy hangzik a Teremtés könyvének szó szerinti értelmezése a világ hat napba sűrített születéséről. Ezzel együtt fontos volt úgy megőrizni a hitemet, hogy eligazodjak a tudományos tények talaján is.
Az élet apró dolgokból áll | Magyar Krónika
A cserkészet megszüntetése után indiánnak állt, a fél világot bejárta, nemzedékek nőttek fel rádiós és televíziós ismeretterjesztő műsorain. Nagyinterjú Juh …
Milyen könyv születik az indián élményeiből?
Kóborló Farkas – Illegális indiánok a címe, az Egymilliomodik Lépés Egyesület gondozásában, az Aktív Magyarország Program támogatásával valósulhat meg. Nagyon egyszerű írás. Nem vagyok író, ismeretterjesztő vagyok, egyszerűen fogalmazok. Leírtam minden emlékemet a cserkészkezdetektől az indiánná válás útján át a meghatározó kalandokig. Sokan 1956 után külföldre mentek, később betegségek ritkították a törzsünket, mostanra néhányan maradtunk. A könyv második részében szemelvényeket, képeket hozok arról, hogy kijutva az Újvilágba milyen indián helyszíneket kerestem fel, ahol a korai élményeimet megpróbáltam felidézni, újraélni. Ez persze elég nehéz volt úgy, hogy olyan meghatározó indián területeken, mint a Nagy Tavak környéke, az ember mára szinte mindent beépített, az indiánok pedig rezervátumokba kényszerültek. Ezek sincsenek biztonságban, mert ha a területen bármilyen kitermelhető nyersanyagot sejtenek, kiteszik őket. Egy Los Angelesben élő indián társam 1999-ben összeállított egy biográfiát a magyar származású indiánok életrajzaival. Ebből is kiválogattam azokét, akiket személyesen is ismertem.
Egy mondatba sűrítve, mit szeretne, mit vigyen el az olvasó ebből a könyvből?
„Ember küzdj, és bízva bízzál.” Ezt.
Ha ma újra indián nevet kellene választania – ugyanaz lenne-e: Kóborló Farkas?
Igen. Egy kis kiegészítéssel: Lassan Kóborló Farkas.
