Amikor 1826 nyarán – egyes feltételezések szerint egy évvel később – Joseph Nicéphore Niépce francia föld – birtokos, feltaláló és változó tehetségű üzletember elké – szítette a világ ma ismert legrégebbi fotográfiáját, fogalma nem volt arról, hogy ezzel a huszáros cselekedettel visszavonhatatlanul és végérvényesen megváltoztatja az emberiség viszonyát a képhez, a képalkotáshoz, a képek „megcsinálásának” aktusához. Niépce úr ugyanis a művészeket, filozófusokat, alkimistákat, fizikusokat és kémikusokat több évszázada foglalkoztató kérdést, a camera obscura által alkotott fotografikus – azaz fénnyel írt – kép rögzítésének módját oldotta meg. A fotótörténet kezdőpontját jelentő alkotás Kilátás a dolgozószobából címen ismert, egyik sokat hangoztatott különlegessége, hogy a felettébb alacsony érzékenységű fényérzékeny rétegre nyolc órán át exponált a feltaláló. Az alig kivehető, kissé sejtelmes felvétel maga a fotográfia archetípusa, a júdeai aszfalttal bevont, ónnal ötvözött fémlemezen létrejött fényképen a feltaláló ablakán át látunk rá egy gazdasági épületre, egy galambházra és egy fára.
Hogy a fotográfia nem kizárólag a pillanat megragadására és rögzítésére alkalmas, már a világ első fényképe kapcsán is világossá válik: nyolc órába például számtalan dolog belefér. A képmező által határolt területen felhők vonulnak át, az alig mozgó nyári levegő a falevelek táncából csinál izgalmasan elmosódott masszát, a nap vonulása az égbolton sajátos, szabad szemmel soha nem érzékelhető jelenséget hagy a fényérzékeny rétegben – Niépce felvétele esetében az árnyékok hiányának különös játékában. És akkor hol vagyunk még a fénykép mint tárgy szemantikai, filozófiai fejtegetésétől!
Egyed Péter budapesti városfotói ugyancsak az idő múlásából és a természet körforgásából teremtenek egyedi képi világot és sajátos várostipológiát. A szolárgráfiaként is illetett technika lényege, hogy camera obscurával hosszan, konkrétan hónapokon keresztül exponáljuk a képet, ennek köszönhető a felvételek egyik legfőbb jellegzetessége, a nap vonulásának változó pozíciója az égbolton.
Egyed Péter a város különböző pontjain, publikus térben helyezi el camera obscuráit, hogy a bennük található fotópapíron elkezdjen dolgozni a fény. Ehhez hónapokat, akár fél évet is vár, a kihelyezés időpontja pedig jellemzően a nyári vagy a téli napforduló idejére esik, akkor lesz ugyanis a leglátványosabb a nap folytonosan változó pozíciója az égbolton.
Ugyan eddig csak technikáról volt szó, legalább annyira izgalmas az, ami az alkotói attitűd, a kép rögzítésének szándéka, valamint a kép létrejöttének folyamata mögött rejlik. A fotókat ma már tömeges, gyakorlatilag feldolgozhatatlan mennyiségben és jellemzően silány esztétikai, tartalmi minőségben állítjuk elő. A mai kor emberét szabályosan rabul ejtette a szándék, hogy önnön vélt vagy valós fontosságát képekben rögzítse, s mindezt tudassa a külvilággal. Ezzel szemben Egyed Péter felvételei sztoikus nyugalommal készülnek, és nem a pillanatnak, hanem – hangozzék ez bármennyire patetikusan – az örökkévalóságnak.
Camera obscurái előtt egy város élete zajlik, a fény – érzékeny rétegben kollektív létezésünk rögzül. A felvételek egy részén talán mi is ott vagyunk, lehet, hogy a kamerák képmezőinek valamelyikében fél év alatt egyszer-kétszer áthaladtunk, vagy akár napjában többször is. Különös, ahogy a városszövet folyamatos változása is feltűnik bizonyos képeken. Volt eset, hogy az expozíció ideje alatt elbontottak épületet, ilyenkor különös szellemként tűnik fel egy-egy architektúra sziluettje. Ahogy e fotókon az épületek pusztulnak vagy születnek, a várost élettel megtöltő emberek az expozíció ideje alatt ugyancsak megszületnek, élik megszokott életüket, majd meghalnak. Ezek az apró történetek és hétköznapi mozzanatok létezésünk bizonyítékaként mind jelen vannak Egyed Péter felvételein, ezeket szemlélve a fotográfia végtelen lehetőségeire is rácsodálkozhatunk.
Generációk összekötői, emlékek ébresztői: a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Láthatatlan örökség című könyvsorozatának első kötete a honi háztartások egykor jellegzetes eszközeit veszi számba.
A humor, ha nem is sík-, inkább kissé domború, ahogy mondani szokás, „görbe” tükörként mutatja meg, hogyan látjuk egymást és önmagunkat. Társadalmi korkép és kórkép. A téma különböző értelmezéseiről, a humor történetéről Nemesi Attila László egyetemi docenssel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dékánhelyettesével, a Magyar Nyelvészeti Tanszék vezetőjével beszélgettünk.
A Budapesti Történeti Múzeum új kiállítása nem csupán azt mutatja be, hogyan járultak hozzá a magyarok az űrkorszak tudományos-technikai sikereihez, de azt a futurista-utópikus távlatot is megnyitja előttünk, amely a nyugati és keleti blokkban egyaránt megmozgatta az emberek képzeletét.
A visegrádi ferences templom feltárása közben egy gyermek és egy felnőtt csontvázára bukkantak, akik mellé lakatot temettek. Több jel is arra utal, hogy valamilyen babonás szokás következtében hevertek a vastárgyak a halottak mellett – a kutatók nem zárják ki, hogy vámpírhiedelmek miatt temették így őket.
