Népes város a Dél-Alföldön, a Maros-Körös közén Szentes, száz éve pedig valamivel még népesebb volt, hiszen 1883 és 1950 között székhelye is volt Csongrád vármegyének. Volt is benne minden, aki egy megyeszékhelyet megillet, természetesen vasútja, múzeuma, városi könyvtára, takarékpénztára, távíróhivatala, főgimnáziuma, gőzmalma, téglagyára, két hetilapja és temploma minden honos vallás és felekezet számára.
Mostani képünk ugyan nem a várost mutatja, viszont jól láttatja a Tisza-partot, ahol jókora uszályok és bárkák várják a ki- és berakodást. Az érthető, hogy a képen mindenki áll. Az emberek természetesen megálltak megnézni a fotográfust, amint háromlábú állványával nekilátott megörökíteni a pillanatot, talán még ki is szólt a nagy fekete leple alól, hogy most ne tesség mozogni, most repül a kismadár.
A pillanat kismadara el is röppent, a lenyomata viszont itt maradt nekük, késői utódoknak. Akinek kedve van, akár le is ballaghat a folyó partjára, és ha szerencséje van, megtalálja azt a pontot, ahonnak a fotográfus a felvételt készítette. Akkor már csak oda kell képzelnie a bárjákat és az alakokat, és már készen is van az időutazás.
Addig pedig mi távollevők idézzük magunk elé ennek a lapnak a küldőjét, aki őnagysága Giegler Aranka úrleánynak Szabadkára, aVukovits utca 37. szám alá ezt írta kedves rokonának:
Kedves Hugám, úgy vagyok Szentessel, mint az egyszeri tót a kemény gallérral; jó-jó, csak nem tudom, hogy kell vele bánni.
Azért a végén csak megtanulta azt is…
Sorozatunk előző, miskolci része itt olvasható:
