A londoni Pinker irodalmi ügynökség 1935-ben All-nations Prize Novel Competition címmel nemzetközi regénypályázatot hirdetett. Tizenkét ország legjelentősebb könyvkiadóját, köztük a magyar Athenaeumot vonták be a szervezésbe, a győztes pályadíjaként pedig hatalmas összeget, négyezer fontot tűztek ki. Ez az összeg akkori pénzben 80 ezer pengőnek, mai értéken 50 és 100 millió forint közötti összegnek felelne meg.
A több mint kétszáz pályamű között a győztes a budapesti Földes Jolán regénye, A halászó macska utcája lett. Addig a szerzőt, noha jelentek már meg kötetei, és egy Vajda Pállal közösen írt komédiája is ment a színházakban, kevéssé tartották számon. Most viszont az először angolul, majd további tucatnyi nyelven megjelent mű világsiker lett, az összpéldányszám rövid idő alatt meghaladta az egymilliót. Földes, aki addig kiadói szerkesztőként, angol nyelvű olcsó krimik és romantikus regények fordítójaként az irodalmi élet külső köreiben élt, egyszerre gazdag lett és híres. Londonba költözött, 1963-ban bekövetkezett haláláig sikeres íróként élt, a Golden Earrings (Arany fülbevaló) című regényéből Marlene Dietrich főszereplésével film készült.
A regény címe egy párizsi utca neve, a rue du Chat-qui-Pêche a Szajnára kifutó keskeny sikátor a folyó bal partján, alig száz méterre a Notre Dame-tól. Itt él az 1920-as években a főszereplő magyar emigráns család, körülöttük mindenféle más nációk emigránsai, oroszok, görögök, spanyolok, olaszok, tudós, herceg, kétkezi munkás, bankár, szélhámos, égő tekintetű anarchista, mind egyenrangúan és egymásra utalva a szegénység és idegenség köztársaságában.
Egyik, talán önkéntelen jellegzetessége a regénynek az idegenségnek mint valami alapzajnak a megjelenése, ami a néhány évig Párizsban is élt Földes személyes élménye lehetett. Ahogy a franciák, amúgy kedves, elfogadó, demokratikus érzelmű emberek folyamatosan éreztetik az emigránsokkal az idegen voltukat. A magyar család fiú tagja először hozza el a menyasszonyát a szüleihez. A lány, Albertine
idegenkedve lép be az ajtón, és igyekszik nagyon kedves lenni. Annus meghökkenve eszmél rá, hogy Albertine az első francia, aki átlépte a küszöbüket. Több, mint tíz éve élnek Párizsban, és Albertine az első…!
Klári, a kisebbik lány szerint
Albertine szinte meghatódik, amiért majdnem úgy viselkednek, mint az emberek. Olyan elismeréssel néz a választékos franciasággal csevegő Bardichinovra, mint az idomított fókára.
„Szárazra vetett halak vagyunk”, mondja Annus, a legidősebb lány, és a regény érdeme, hogy szélsőségek nélkül tükrözi ezt az állapotot, nincsenek nagy tragédiák, sem nagy sikerek, küszködés van és a legfiatalabbaknál, az emigrációban felnőtté válóknál a felcsillanó lehetőség végül a beilleszkedésre.
A kritika a maga idejében nem szerette Földes Jolán regényét. A Nyugat pár sorban recenzálta, más még annyiban sem. Elkönyvelték lektűrnek, besorolták az olyan filléres olvasmányok közé, amilyeneket a szerző korábban fordított. Pedig az ítélet igaztalan. Azt be kell vallanunk, hogy az elbeszélés nem igazán jól indul. Mintha egy szépírástanfolyam éltanulója írta volna. Helyenként elvarázsolóan finom megfigyelésekkel találkozhatunk, mégis menthetetlenül lektűr, súlytalan, mint a vattacukor. Aztán jön a meglepetés. Különös regény ez: ahogy haladunk benne, egyre színvonalasabb, a vége sokkal-sokkal jobb, mint az eleje. Ilyen nem szokott történni, a regények rendszerint végig vagy jók, vagy rosszak, ahogy az írójuk tehetségéből telik. Úgy látszik, Földes Jolánnak a könyv végére sikerült fölfedeznie, belaknia, megismernie azt a világot, amelyet teremtett.
Fönnáll a veszély, hogy azok a kritikusok, akik annak idején lehúzták a regényt – például Hevesi András a Nyugatban –, nem olvasták végig. Sok millió ember viszont végigolvasta, köztük az egykori amerikai elnök, Theodore Roosevelt felesége, Eleanor, aki elragadtatással írt róla. Ha az elragadtatás mára erős túlzásnak tűnik is, egy olvasást ma is megér A halászó macska utcája.
Kiemelt fotó: Muray Gábor
