„Mert a magas kerítések és a nagy fák igen kevés napot eresztettek a kerthez, s ez döbbent, komor hangulatot adott a kertnek. Olyan jól, mélyen és messzi távla-”. Így, ezzel a fél szóval ér véget Szabó Dezső monumentális, másfél ezer oldalas önéletrajza, ennyi maradt ránk, így jelent meg nyomtatásban. Pedig abban még csak az élete feléig, 1913-ig jutott el. Ha életben marad, kétségkívül újabb sok száz oldal következett volna az utolsó, félbemaradt mondat leírásának idejéig, 1945 januárjáig és tovább.
Más következett, a szörnyű vég. Szabó Dezső, a nagy magyar író 65 éves korában, 1945. január 13-án a budapesti Rákóczi téri ház óvóhelyén végletekig legyengülve, valószínűleg tüdőgyulladásban meghalt. A holttestét az ostromlott városban először a liftaknába rejtették, majd a Rákóczi téri szökőkút mellett egy szekrényből ácsolt koporsóban eltemették.
Négy évvel később exhumálták, és hogy a tisztelői nehogy megjelenhessenek a temetésen, a bejelentett dátum előtt egy nappal, minden szertartás nélkül a Kerepesi temetőben újra eltemették. A síremlékét csupán 2005-ben állították.
Az életműve előtt tisztelgő szellemi emlékmű igazából még ma sem áll.
Ennek részben ő maga, különös személyiségével egységet alkotó életműve az oka, amely keményen ellenáll a jól ismert irodalmi kategóriákba való beszuszakolásnak. Ékes példája ennek a leghíresebb regénye, Az elsodort falu, amely úgy zseniális, hogy közben az olvasó időnként a bosszúságtól a sarokba vágná az olyan szövegrészeknél, amelyek mintha valami dörgedelmes politikai programbeszédből csúsztak volna bele a regénybe.
Szabó Dezső a szavak erejével világokat akart rengetni, a nagy magyar igazságot mennydörögni a tespedésbe süpppedt népének, és ez még akár nevetségességbe is fordulhatott volna, ha nem írt volna olyan erejű nyelven, ami párját ritkítja még az óriások sokaságával büszkélkedő magyar irodalomban is.
Valóságteremtő mondatai újra és újra lenyűgözik az olvasót, aki azok miatt még a túlzásait is megbocsátja.
Szabó Dezsőt a magát létező szocializmusnak nevező kommunista időszak alatt sokszor nacionalizmussal és antiszemitizmussal vádolták – egyik nagyobb ostobaság, mint a másik. Ezzel szemben az az igazság, hogy hatalmas, sokszor igazságtalan, de becsületes indulatok munkáltak benne a nemzetéért, emiatt számtalan botrány pattant ki körülötte, tanárként egy sor iskolából eltanácsolták, cikkekben támadták, ő meg visszatámadott.
Az elsodort falu 1918-as megjelenése után egyre bővülő rajongói kör támadt körülötte, és követte őt a harcos antiklerikalizmusában, németellenességében, szocialistaellenességében, a kor kultúrpolitikájának bírálatában. Mindezt együtt egy ideig szélsőjobboldalinak minősítették, pedig inkább nemzeti radikalizmusnak lehet nevezni, amiből a radikalizmusnak nem annyira a meggyőződés, mint inkább a tehetség által támogatott belső nyugtalanság volt a fő mozgatórugója.
Az Életeimben mindez már csak azért sem játszik fontos szerepet, hiszen 1913-nál félbemarad, éppen az előtt, hogy a világban a nagy indulatok elszabadultak volna. Marad tehát a tiszta irodalom, olyan gazdag bőségben, ami a legjobbak mellé sorolja az íróját.
Ezt a monumentális, másfél ezer oldalas művet tíz éven át, 1934-től 1944-ig írta, de befejezni nem tudta. Mivel a kéziratban pontosan jelölte, mikor hol tartott, kiszámítható, hogy az első kétszázötven oldal megírásához négy évre volt szüksége, sok egyéb műve írása mellett. 1939-től aztán gyorsult a munka, évente készült el száz-százötven oldal, 1944-ben negyedévente ugyanennyi, novembertől már havonta, mintha versenyt futott volna az idővel – és a versenyt már féltávnál elveszítette volna.
A mű azonban így is teljes, hiszen nem az teszi értékessé, hogy belőle megtudhatjuk, miképpen élt fiatalkorában Szabó Dezső, hanem a teljes értékű, önálló világot formáló valóságteremtés. Jól teszi, aki egyfolytában, az első oldaltól az utolsóig végigolvassa, de az sem csalódik, aki az erre szánható idő híján csak részleteket olvas belőle. Aztán alighanem kedvet kap az egészhez.
Nyitókép: nyugat.oszk.hu
