Szöveg: Bencsik Gábor
fotó: Wikipédia / Alphonse de Neuville és Édouard Riou
A könyvkiadók néha elkövetik azt a hibát, hogy Verne Gyula regényeit nem az eredeti, fametszetes illusztrációkkal adják közre, hanem új rajzokat készíttetnek hozzájuk. Nagyobb hiba ez, mint ha egyáltalán nem közölnének képeket, pedig az is tévedés. Verne könyvei az eredeti metszetekkel teljesek, ezt legtöbbször a mai olvasók is érzik, még ha nem tudják is, miért ez az összetartozás. A válasz megtalálásában segítségünkre van az a sorozatcím, amellyel annak idején a legtöbb Verne-kötet megjelent: Voyages extraordinaires, rendkívüli utazások. A 19. század második felének illusztrált útleírásait kell kézbe vennünk ahhoz, hogy ráismerjünk az összefüggésre.
Dézsi Lajos 1933-ban megjelent Világirodalmi lexikonjában olvasható Vernéről: „miközben a Föld felfedezésének s a híres utazóknak történetét állítja össze (1867), maga is fontos fölfedezést tesz: új regényműfajt talál.” Valóban, a halhatatlan író megértette, és zseniális módon megfogalmazta azt, amit akkor, a földrajzi fölfedezések utolsó nagy korszakában százezrek éreztek. A vágyat, hogy elutazhassanak oda, ahol olyan csodálatos a világ. Ahol a vízirózsa levele egy embert is elbír, ahol hosszú agyarú rozmárok heverésznek a jégen, ahol papagájok rikoltoznak és párduc oson, ahol tenyérnyi lepkék csaponganak a lombokon átszűrődő fénypászmákban, ahol elefánt trombitál és tigris bömböl, ahol fekete emberek járják a tűz körül vad táncukat az éjszakában, ahol lámák pergetnek imamalmot, ahol indiánok osonnak, és nyilakkal kelnek harcra a jaguárral. Utazni, utazni vágyott egész Európa a földrajzi fölfedezők hódításai nyomán olyan csodálatosan kitáruló és kitáguló világban, eljutni addig sosem látott helyekre, átélni az egzotikum varázsát.
Természetesen kevesen utazhattak. Utaztak hát Verne regényeinek szárnyán Amazóniába, lakatlan szigetre, a messzi Kárpátok ölébe, a tenger mélyére vagy föl a levegőbe. Teljesen félreérti Vernét, aki azt hiszi, hogy a regényeiben minden az ő képzeletének a teremtménye. Éppen ellenkezőleg! Kit érdekeltek ekkor a fantazmagóriák? Hiszen ez a kor hitt önmagában, hitt a tudományban, hitt a feltartóztathatatlan haladásban, hitt abban, hogy a valóságnál semmi sem csodálatosabb. Verne forrásai tudományos könyvek, útleírások és újságok voltak, elsősorban talán az újságok, amelyek ekkoriban kezdtek igazán nagy példányszámban megjelenni, nem kis részben az érdekes, egzotikus híradásoknak köszönhetően.
A földrajzi felfedezések utolsó nagy korszakát említettük, okkal. Hatalmas munka zajlott, és látványos eredmények születtek. Az úti beszámolók nyomán rövid idő alatt tetemes mennyiségű adat halmozódott fel, az ismeretlen területek rohamosan fogytak. A 19. század végére Európa tudósai gyakorlatilag számba vették az általuk ismert világot, leírták szinte az összes gerinces állatot és az alsóbbrendűek többségét, hasonlóképp a növényeket, megismertették a legtöbb népet és nyelvet. Gyűjtöttek és közreadtak hatalmas lendülettel és önbizalommal.
Az élő és az élettelen világ sokszínűsége valójában ekkorra mutatkozott meg. Mintha egy fiatalembernek az agyonolvasott ábécéskönyve helyett most adtak volna először a kezébe igazi regényt, Európa népe úgy falta a világból felé áramló információkat. El volt bűvölve ettől az új olvasmánytól, saját civilizációjától, ami ezt a mérhetetlen haladást lehetővé tette.
Maguk a fölfedezők sem a kalandokért indultak útnak, hanem elsősorban adatokért. Azt tekintették feladatuknak, hogy a lehető legtöbb, legpontosabb följegyzést készítsék a terepen, és a részletes információkat szakfolyóiratokban, az általános ismereteket útleírásokban publikálják. A fényképezés előtti korszakban pont ebből a célból készítettek rajzokat is. A leghatározottabban visszautasították volna, ha útleírásaik képeit afféle regényillusztrációnak titulálják, elsősorban vizuális információhordozónak tekintették őket.
Ha tehát felütünk egy 19. századi útleírást, a benne található képeket úgy kell tekintenünk, mint amelyek elsősorban az ismeretterjesztést hivatottak szolgálni. Csakhogy az a világ, amely a kor fametszetes illusztrációiból visszaköszön ránk, nem objektív. Csupa valóságos részletből valami nem valóságos áll össze. Amit ezeken a képeken látunk, vonzóbb világ, mint az igazi.
Hogy lehetséges ez? Ahhoz, hogy egy fametszetes illusztráció elkészüljön, legalább két alkotóra van szükség: az utazóra és a fametszőre. Hiszen a fametszés nagyon nehéz szakma, egyetlen utazótól sem volt elvárható, hogy értsen hozzá. A nyomódúcra vésés a metsző feladata. Aki a kor sajátos figurája volt, művésziparos. A nevét nem jegyezték, önálló alkotásaira senki nem volt kíváncsi, rajztudása, művészi képzelőereje mégis meghatározta a metszet minőségét és karakterét. Volt még egy fontos tulajdonsága: soha nem látta azt, amit metszetté formált. Talán még a szülővárosát sem hagyta el, élt Berlinben, Milánóban vagy Miskolcon, és a vizuális ismereteit pontosan onnan merítette, ahonnan a polgártársai: a kollégái metszeteiből. Ebből egy paradoxon következett, fogalma sem volt róla, valójában hogyan néz ki egy pápua kunyhó, de arról igen, hogy hogyan kell lerajzolni.
Ezt a tudását akkor is kamatoztatta, ha jól szerkesztett eredeti rajzot kapott, legtöbbször azonban csak skicceket, vázlatokat tettek elé, a részleteket – jobb esetben – az utazóból szóban kellett kiszednie. Mit tehetett hát? Megkomponálta a látványt, odarajzolta azt is, aminek szerinte ott kellett volna lennie, szépérzéke segítségével korrigálta a valóság hibáit, vagy éppen „elkapta a pillanatot”, egyetlen kompozícióba sűrített egy egész eseménysort.
Ha végiglapozunk egy 19. századi illusztrált útleírást, csupa szép és érdekes jelenet tanúi lehetünk, szép és érdekes tájak előterében. A mozdulatok színpadiasak, a növényzet burjánzó, a pillanat eseményekkel teli. Nem kell kételkednünk abban, hogy azok a növények mind ott voltak a közelben, az események mind megtörténtek. Csak éppen nem a kép szűk kivágásában, nem egyetlen pillanatban.
A képek korabeli szemlélői persze mindezt nem tudták. Meg voltak győződve róla, hogy hiteles információk birtokába jutottak. És hogy a távoli világ tényleg ilyen érdekes, vonzó, tényleg ilyen egzotikus. Hiszen minden olyan érdekes, minden jó irányba halad. Az emberek úgy érezték, hogy az európai civilizáció, mint egy jól megépített lokomotív, robog előre, minden tudományág nagyszerű eredményeket mutat fel, minden megismerhető és leírható, ábrázolható.
Amilyen ragyogó volt az illúzió, olyan drasztikus volt a csalódás, amely nem sokkal később Európát érte. Az első világháború volt az az esemény, amely úgy söpörte el a szép illúziókat, mint a hurrikán a homokvárat. A tudósoknak rá kellett döbbenniük, hogy bár a pápuákról és a hottentottákról minden adatot összegyűjtöttek, a cselédjük ismeretlen előttük. Hogy míg ők az amazonasi szitakötők monográfiáját írták nagy szorgalommal, a nemzetekben gyűlölet ébredt egymás iránt, és senki sem emelte fel a szavát emiatt.
Majd jött a sokszorosított fénykép, és kiderült, hogy a világ a föld túlfelén is éppen olyan rendetlen és jellegtelen, mint ezen a felén. A valóság falai bekerítették a fantáziát, nyitott kapu csak a művészetek felé maradt. A tudós könyvek metszetei által felépített szép, rendezett, megismerhető és áttekinthető világ összeomlott, és nem is épült fel többé.
De itt maradtak nekünk Verne regényei és azok képei, hogy általuk részt vehessünk a rendkívüli utazáson, rövid időre újra átéljük az egzotikum varázsát.
A fizikai mellett a mentális egészségünkre is hatással van a klímaváltozás. Az ökoérzelmekről és a lehetséges megküzdési módokról Ágoston-Kostyál Csilla kutatót, az ELTE PPK Ember–Környezet Tranzakció Intézetének munkatársát kérdeztük.
Tkacsik Márta, a budajenői Patikakert alapítója felelősségről, alkalmazkodásról, cselekvésről és a közösségek újraépítéséről ökológiai válság idején.
Az ország legszegényebb településeinek gyerekei számára működtetnek iskolákat a máltaiak. Tapasztalataik a kortárs erőszakban érintett iskolások tízezreinek javára válhatnának országszerte. „Nincs nálunk a bölcsek köve” – mondja Thaisz Miklós oktatási szakértő, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítvány kuratóriumának elnöke. Válaszuk mindenesetre van.
A Békés iskolák program a hazai közoktatásban megszokottól eltérő szemlélettel segít megelőzni a bullyingot. Legfontosabb eleme az a felismerés, hogy az iskolai bántalmazás kimenetelét a szemlélők határozzák meg. Adler Katalin pedagógus, szociális munkás és mediátor a program hazai elterjesztésében vesz részt.
A KIX alkotói tizenkét éven keresztül követték a kallódó kamaszgyerek, Sanyi életét. De lehet-e fejlődéstörténet hőse az, akinek a nevéhez egy gondatlanul előidézett tragédia is tapad? Hogyan segíthet nehéz sorsú nagyvárosi gyerekeknek a kitörésben egy hobbiprojektnek indult dokumentumfilm? Révész Bálintot, a film egyik rendezőjét kérdeztük.
Legemberibb alapélményünk a másokhoz való kapcsolódás, de mi történik, ha ez a képességünk elhalványul? Sóki Diánával, a Petőfi Irodalmi Múzeum múzeumpedagógusával a demenciával érintett emberek intézményi támogatásáról beszélgettünk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
