A klímaszorongás valós, komoly probléma. Egyre többen élnek át mind intenzívebb aggodalmat gyerekeik jövőjére gondolva, friss kutatásokat ismertető cikkeket olvasva vagy akár olyan hétköznapi cselekvések közben, mint a főzés: íme, még egy kiürült tejfölös doboz, amit a szelektív hulladékgyűjtőbe kell dobni. Életünk minden területén észrevehetjük, baj van. E felismerés után válaszút előtt állunk, és mintha mindkét kínálkozó út rosszba vinne.
Egyrészt megpróbálhatunk úgy tenni, mintha mi sem változott volna, és fejünket a homokba dugva élhetjük tovább életünket, mélyen belül azért tudva, hogy rossz irányba haladunk. Másrészt dönthetünk úgy, hogy megpróbáljuk elfogadni, közel a vég, nincs mit tennünk, legfeljebb csak lassíthatjuk a hanyatlást, késleltethetjük a világ pusztulását.
Van azonban egy harmadik út is, amiről méltatlanul keveset hallunk: a cselekvő remény útja. Ezt az utat mutatja be Takács-Sánta András a Világeleje című könyvében.
A hatvan mikroesszét összegyűjtő rövid kötetet akár egy ültő helyünkben is elolvashatjuk, vagy megfogadhatjuk a fülszöveget író Lányi András tanácsát, és fogyaszthatjuk „klímaszorongás ellen, esténként egy evőkanállal”. Talán a kettő együtt, egymás után történik majd meg – olyan olvasmánnyal van dolgunk, amit érdemes sokszor forgatni. Az egymást követő esszék, mint gyöngyszemek a láncban, egyenként is értékesek, mégis erősebbek együtt: szorosan összekapcsolódó gondolatok, amelyek közösen hozzánk elénk egy alternatív jelen, egy lehetséges jövő képét.
„Bele kell nyugodnunk abba, hogy a gyors és kiszámíthatatlan változások korában élünk, amihez az ökológiai válság is jócskán hozzájárul. Rosszabb esetben egy ökológiai összeomlás forgatja majd fel a világunkat. Jobb esetben elébe megyünk ennek, és mi magunk bontjuk le piaci-fogyasztói civilizációnkat – fölépítve egyúttal új, ökologikus társadalmunkat” – olvasható a könyvben. E rövid idézet is bemutatja talán, hogy a szerző komolyan veszi magát, a témáját és komolyan vesz bennünket, olvasókat is.
Esszéiben végig a józanságot képviseli, és a realitásra alapoz: arra, hogy gondban van a világ. Ugyanakkor biztat bennünket, hogy „ne féljünk szembenézni világunk problémáival – de több időt töltsünk a gyógyítással”. Az esszékben a klímaválság kapcsán sokat emlegetett témák egy-egy apró részletét emeli ki, az azokat övező félreértéseket igyekszik tisztázni. Emellett személyes példákat hoz, hogy bemutassa, milyen módon indulhatunk el gyógyítóként. A praktikus tanácsok segítenek, mert bár sokat közülük ismerünk, e kötetben, két tudományos állítás bemutatása között egészen más hangsúlyt kapnak, mint életmódmagazinok hasábjain egy recept és egy háztartási trükk után.
A Világeleje ugyanakkor érzelmi szükségleteinkre is felel. Ügyesen illeszti egymáshoz a személyes tapasztalatokat, a tudományos érveket és mindannyiunkban meg-megfogalmazódó félelmeket, kétségeket. Teret ad az emberinek. Emellett viszont felkínálja annak esélyét, hogy a cselekvések szintjén meghaladjuk egyen-egyenként és emberileg mindennapos gyarlóságainkat.
Erőt adó olvasmány, amely felhívja a figyelmünket, hogy nem kell, sőt talán nem is szabad azt hinni, minden világok legjobbikában éljük most. Valahol természetes ez a benyomás, hiszen éveken át tanuljuk történelem, kémia, informatika és egyéb tanórákon, milyen messziről indult az emberiség, s milyen fejlett anyagi körülményeket teremtett mára. De azt, hogy mindezekért a minket is éltető állat- és növényfajokat, a levegőt, a vizet adtuk és adjuk oda, szívesen elfelejtjük.
Ez a könyv arra sarkall bennünket, hogy az efféle alkuk helyett válasszuk a valós cselekvést, tegyünk a változásért, és akkor van miért, van miben reménykednünk. Ha inspirációra van szükségünk, hogyan induljunk el ezen az úton, olvassuk el ezt a kötetet.
A Világeleje szerzője nemrég interjút adott a Magyar Krónikának, amelyben elmondta: „Nem véletlenül az a könyv alcíme, hogy A jó élet keresése az ökológiai válság korában. A keresés szó utal egy központi üzenetre: át kell értékelnünk a jó élet fogalmát. Ez a nulladik lépés. Rajta lenne a plakáton, hogy igenis van cselekvési lehetőség, van esély egy ökologikus civilizáció kiépítésére, de ehhez az alapoktól kell sok mindent újragondolni és alulról indulva kell cselekedni. A hálózatokba szerveződő kisközösségek képesek erre. Már csak azért is ők, mert felülről nemigen várhatunk gyökeres változást.”
Az interjút itt olvashatják:
Apokalipszis helyett Világeleje – Takács-Sánta András szerint az ökológiai válságban benne van egy jobb társadalom lehetősége
