Pintye vitéz, a román Rózsa Sándor, aki Rákóczi oldalán harcolt

Rózsa Sándor 1848–49-es szerepéről sokat hallani Magyarországon. Ennek utóéletét dolgozza fel például Jancsó Miklós Szegénylegények című filmje, és az ismert „Esik eső, szép csendesen csöpörög” kezdetű népdalban is van erre utaló versszak. Megérthető, hogy nem ez a leggyakrabban idézett passzus, mert mai szemmel nézve eléggé uszító:

Rózsa Sándor beállott katonának.
Jaj, de szépen fölöltözött huszárnak.
Hadd rúgja le a csillagot az égről,
Hadd pusztítsa ki a rácot a földről.

Nem ő volt azonban az egyetlen olyan rablóvezér, aki valamely szabadságharcunkat segítette. Grigore Pintea (más névváltozatban Gligor Pintea), avagy Pintye vitéz II. Rákóczi Ferenc oldalán szerzett magának hírnevet: a későbbi fejedelem számára elfoglalta Nagybánya városát. A helyi folklór ezután még Rózsa Sándornál is csodásabb legendákat költött róla: olyan ember lett, akin nem fog a golyó, aki természetfeletti démonokkal küzd, és természetesen közvetlen kapcsolatban áll magával a Jóistennel.

Románok a szabadságharcban: mondj legalább két okot, hogy kurucok legyünk!

Az imént idézett versszak a Rózsa Sándorról szóló dalban rávilágít arra, hogy az 1848–49-ben a Délvidéken zajló harcoknak erős nemzetiségi vetületük volt. E témával egy későbbi cikkben foglalkozunk majd. Itt csak annyit jegyzünk meg: Pintye vitéznek nem kellett sem magyarokat, sem románokat „kipusztítania a földről” – legalábbis nem etnikai alapon. A harcoló felek közti törésvonalat a 18. század elején még kevéssé határozta meg a nemzetiségi hovatartozás. Igen, a szerbek például jellemzően a kurucok ellen harcoltak, de ennek inkább rendi jellegű oka volt: a határőrszolgálatot teljesítő szerbek a bécsi udvartól kapott kiváltságaikat védték.

A románoknál viszont más volt a helyzet: nekik legalább két okuk volt arra, hogy a kurucok oldalára álljanak. Egyfelől – a vetési pátens szellemében – a jobbágyok hajdúszabadságot vártak a fegyveres szolgálatért. Ebben nincs semmilyen nemzetiségi specifikum, ugyanez motiválhatott egy magyar vagy bármilyen más nációból származó jobbágyot.

Másfelől viszont románspecifikus és egyházi természetű: a katolikus Habsburg-uralkodók igyekeztek az ortodox hívőket pápai autoritás alá rendelni. I. Lipót már 1692-ben felvetette a román görögkatolikus egyház megalapítását. Az e körül kibontakozó viták végül odavezettek, hogy 1700-ban a román papság egy része elismerte egyházfőnek a pápát, viszont – ahogy ma is van az „unitusoknál” – megtartották a papi házasságot, a főbb hitelveket és lényeges szertartási elemeket a görögkeleti egyházból. De hiába alakult meg az „uniós” egyház Atanasie püspök vezetésével és erős császári befolyással, a román nemzetiség jelentős része ragaszkodott az „óhithez”.

Az egyházi kérdés átívelte a rendi szakadékokat: a román nemesek, jobbágyok és papok egyszerre kerültek szembe az udvarral. Jól példázza ezt Nagyszegi Gábor esete, aki unitussá keresztelkedett elöljáróival veszett össze görögkeletiként. Ügyében román hittársai 1701-ben levélben fordultak Bethlen Miklós erdélyi udvari kancellárhoz, aki erről így emlékezik:

Egy Nagyszegi Gábor nevű […] szegény nemes, másképpen meglehetős értelmes, írástudó, pápistából oláh vallásra állott embert, [a papok és jobbágyok – a szerk.] kurátornak tesznek, hogy az ő dolgokat folytassa gubernium, ország és akárki előtt; ők lelkiismeretük szabadságán kívül régi ritusuk szerint semmit sem kívánnak.

Nagyszegit nem sokkal később bebörtönözték, amikor szabadult, természetesen a kurucok oldalára állt. Ahogy sok hittársa tette, hiszen Rákóczi – az Erdélyi Fejedelemség hagyományai szerint – a vallási türelem híve volt. Románok tehát szép számmal szolgáltak Rákóczi hadseregében. Közülük pedig az egyik leghíresebb Pintye vitéz, aki betyárból lett hadvezérré.

Grigore Pintea, aki bevette Nagybányát

A szabadságharc 1703-ban jobbágyfelkelésként indult a Tiszaháton, így eleinte a magyar nemesek szembekerültek román jobbágyaikkal. Cserei Mihály történetíró például így számol be erről az időszakról:

[…] ezek [a kurucok – a szerk.] prédálása mindenütt Erdélyben a kővári oláhokkal; csak hajtják a számtalan ménest, ökröt, juhot Erdélyben és elpusztítják az egész országot.

Rákóczi taktikai bravúrja az volt, hogy a nemesség és a jobbágyság ellentétes érdekeit egy irányba tudta terelni, és ezt az egységet mintegy nyolc éven át képes volt fenntartani. A korai időszakban ténykedett Rákóczi oldalán Pintye vitéz is. Az életéről keveset tudunk: az bizonyos, hogy kisnemesi családban született 1670-ben, a szabadságharc előtt pedig a Gutin-hegységben egy rablóbanda tagja volt. A fosztogatás lehetősége valószínűleg akkor is eszében volt, amikor 1703 augusztusában bevette a felkelők oldalán Nagybányát. A császáriak egyébként ekkor akarták innen Szatmárra szállítani a pénzverő eszközöket. A város bevételéről maga Rákóczi is megemlékezik:

A Meszes-hegység hírhedt rablója, a román eredetű Pintye akarván mutatni hozzám való hűségét, lejött Nagybánya városához […], hogy azt számomra elfoglalja, vagy pártomra állítsa.

Hogy mi történt a város bevétele után? A források helyenként ellentmondanak egymásnak. Az biztos, hogy Pintyét nem sokkal később agyonlőtték: ennek okát egyesek egy félresikerült vitában látják, mások azt állítják, hogy a rablóvezér csapatai fosztogatni kezdtek, ez feldühítette az egyik városi tanácsost, aki megtorlásul a pisztolyáért nyúlt. A gyilkosság ügyében mindenesetre még három évvel később is per folyt. A haláleset utáni eseményekről a városvezetők jegyzőkönyvet vezettek, amelyben nem finomkodnak a rablóvezért illetően: annak rendje és módja szerint holtában is elátkozzák.

[…] mivel ő az ország uttyán sok ártatlan vért ontott, ő neki is vére az ország uttyában a kapu előtt kiontatott, teste pedig mint gonosztevő tisztesség nélkül a Várdombon belül az kerítésen eltemettetett.

Szálinger Balázs 2019-ben Nagybányai napló címmel írt egy többrészes élménybeszámolót, amelyben egy helyi levéltárossal beszélgetett az esetről. A levéltáros elmondása szerint Pintye a déli kapunál (Magyar -kapunak is hívják) lelte halálát. Az ok abban keresendő, hogy bár Rákóczi a város polgárainak megígérte jogaik megtartását, ők bizalmatlanok voltak az ajánlat kapcsán, mivel Pintye képviselte a későbbi erdélyi fejedelmet.

Akárhogy is: a Pintye vitézről szóló legendák ezután a Gutin-hegység környékén a folklór meghatározó részévé váltak.

Pintye vitéz: sebezhetetlen, Isten küldötte, démonok legyőzője

A betyárlegendák egy jól körülhatárolható sablonra épülnek – akár Robin Hoodról, akár Rózsa Sándorról van szó. Adott a rablóvezér mint a hős: kifosztja a gazdagokat, és a szegényeket pártfogolja. A valóságban ennek természetesen csak az első fele szokott teljesülni.

Ez az alaphelyzet a Pintye-mítoszban is megvan: jó példa erre a Pintea viteazul (Pintye vitéz) című román ballada. Ebben a betyár a zsarnokoskodó földesúrral, Eme Bálinttal kerül szembe. A nemes elárulja a betyárokat, ugyanakkor Pintye irgalmas, így nem öli meg az árulót, hanem váltságdíjat követel érte: amikor ez megérkezik, elengedi. Útravalóként pedig szózatot intéz hozzá a jobbágyok érdekében:

Na, Bálint, elmehetsz,
Otthoni földedhez,
S ami eddig volt, azt
Ezután ne folytasd!
Jobbágyid ne bántsad,
Ne szedjél dézsmákat,
Mert ha megteszed,
Majd jobban ügyelek!

Pintye mondái egy etnikailag vegyes társadalmi közegben születtek, így a román és magyar hiedelmek egyszerre hatottak a hős karakterére. Jellemzően román mondai elem a természeti démonok megjelenése, ugyaninnen eredeztethetők az olyan csodatevők, mint a bába, aki elvarázsolja Pintyét, vagy a hős sebezhetetlensége. Ez utóbbi elem a magyar mondákba is átszivárgott. A Görbe István folklorista által 1969-ben lejegyzett elbeszélésekből idézünk:

Eccer aztán a pandúrok elfogták Pintyét, de nem akarták megölni, amíg el nem árulja a titkát.
–Hát jó – mondta –, csak adják vissza a lovát meg a karikás ostorát.
Úgy is vót. Pintye […] mint a szélvész elvágtatott. Eszeveszetten kezdtek lüvöldözni utána, de ű csak vágtatott, mert a golyók leperegtek róla.

A mondakör azt is megindokolja, minek köszönheti a hős e csodálatos képességét: olyan láncinge van, ami mindennek ellenáll. De természetesen Pintyének is van egy Achilles-sarka, a „titka”, amire a fenti idézet utalt: az ing hónaljban nem véd. Ott kell eltalálni Pintye vitézt, ha végezni akarnak vele. A rablóvezér haláláról költött egyik legenda így mutatja be az eseményt:

A fokosával olyat csapott a vár kapujára, hogy beszakadt. Akkor egy vén zsoldos, akinek egy hamis asszony elárulta Pintye titkát, jól becélozta Pintye bal hónalját és elsütötte a búzaszemre töltött puskáját. Halálos sebet kapott a híres vezér.

A búzaszem talán kis magyarázatot igényel: a megszentelt búzának a népi hagyomány mágikus erőt tulajdonított, így került bele a mondába. Pintye halálával kapcsolatban egyébként nem ez az egyetlen legenda: találunk olyat, ami a valós eseményektől még ennél is jobban elrugaszkodott. Hiszen a hős halálát nem okozhatja az ellenség, nem eshet el csak úgy a harcban! Ezt a problémát áthidalva egyes mondák azt állítják, hogy a betyár halálát egy nagybányai borbély okozta, akinek megengedte, hogy megborotválja őt. A „hamis borbély” kapott az alkalmon: elvágta Pintye torkát. A vezért azonban ő sem győzhette le. Pintye utolsó leheletével felkapott egy széket és agyonvágta gyilkosát.

A Pintye-mítoszhoz rengeteg helyszín kapcsolódik a Gutin-hegységben, amiket érdemes meglátogatni, ha arra utazunk. Legalább kettő helyen találunk „Pintye-forrását”, ahol a betyár – állítólag – a szomját oltotta. Van olyan barlang is, ami a nevét viseli: a hagyomány szerint itt tanyázott a rablóbanda.

És persze ne higgyük azt, hogy az a legendás láncing csak úgy elveszett Pintye halála után! A budfalvi Szent Miklós-fatemplomban a mai napig megtalálható. Sajnos arra nincs lehetőségünk, hogy felpróbáljuk, és megbizonyosodjunk arról, tényleg lepereg-e róla a golyó. De ahogy nézzük a vitrinbe zárt inget, láthatjuk, hol hatolt be az a bizonyos búzaszem.