Ugyanebben az évben elhunyt a magyarok királya, István, királyságát nőtestvérének fiára, Péterre hagyva.
Wipo: II. Konrád császár tettei, 1041
Ellenszenves alakként őrzi az emlékezet Péter király rövid, mégis megszakított királyságát, az idegent látva benne, aki a hatalomért az ország függetlenségét is kész lett volna feláldozni. Nem is alaptalan ez a nézet, de némi igazságtalanság is lappang benne.
Péter Orseolo Ottó velencei dózse és István egyik, legtöbbször Ilona néven említett húga fiaként született 1010-ben vagy a rákövetkező évben. Apja a nem sokkal korábban nagyhatalommá emelkedő köztársaságban egyértelműen az utódjának, a következő dózsénak szánta, ám a velenceiek Ottót elűzték, Péter az anyjával és a nővérével együtt 1026-ban Magyarországra menekült. Az ekkor tizenöt éves, egész addigi életében a velencei trónra készülő fiatalember egyszerre a magyar főemberek között találta magát, ahová a nagybátyja, a király emelte.
Hogy a magyar urak hogyan fogadták az egészen más kultúrából érkezett, parancsoláshoz szokott fiatalembert, elképzelhető.
A trónörökös Imre és Péter viszonyáról semmit nem tudunk, de azt igen, hogy Imre halála után, 1031-ben István az apai unokatestvéreit, Vazult és Szár Lászlót mellőzve az unokaöccsét tette meg az örökösévé. Nyilván tisztában volt vele, hogy ezzel durván szembefordul a hagyománnyal, de úgy érezhette, hogy elég hatalma van rá. A következmények azt mutatják, hogy ebben csak részben volt igaza.
Halála után Péter mindenesetre akadály nélkül lépett trónra. Uralkodóként a nagybátyja példáját követve tovább építette az állam adminisztratív funkcióit, ami a hatalom további koncentrációjával járt. A külpolitikában is meglepő aktivitást mutatott, a térség minden számot tevő államának ügyeibe eredményesen bekapcsolódott. A tettei rátermett uralkodóra vallanak, ám mindezt a magyar urak mellőzésével és a külföldiekre támaszkodva egy olyan államban tette, amelyben még élénken élt a törzsszövetség, a közel egyenlő vezérek közös államvezetésének emléke. A Képes Krónika erős szavakkal írja le a helyzetet: „német dühösséggel kegyetlenkedett: Magyarország nemeseit megvetette, gőgös szemmel és telhetetlen szívvel falta a föld javát, vadállati módon ordító németjeivel és fecske módjára fecsegő olaszaival.” A krónikának az a vádja, hogy a föld javát „falta” volna, valószínűleg igaztalan, a magyar urak háttérbe szorítása viszont biztosan igaz.
Sorozatunk előző része itt olvasható:
A helyzetét tovább rontotta, hogy a nagy tekintélyű özvegy királynét gyakorlatilag Veszprémbe száműzte, javai nagy részét elvette, pedig korábban Istvánnak esküvel fogadta, hogy Gizellát nem háborgatja. Csak idő kérdése volt, mikor fordulnak ellene. Erre már 1041-ben sor került. Az elégedetlenkedők azt követelték, hogy az egyik közeli emberét, a talán rossz szellemének tekintett Budót adja a kezükre. Mivel a király ezt nem tette meg, az urak maguk léptek, Budót megölték, a gyerekeit megvakították. Péter az erőviszonyokat fölmérve elmenekült az országból.
A lázadók Szent István sógorát, a kabar törzs vezérét, Aba Sámuelt válaszották Magyarország királyává. Róla a következő részben lesz szó.
Péter nem nyugodott bele az elűzetésbe, szövetségeseket keresett a visszatérésre. II. Henrik német-római császár személyében meg is találta. Megkönnyítette a dolgát, hogy Sámuel nem bizonyult tehetséges uralkodónak, a saját hívei közül többen ellene fordultak, sőt akadt olyan is, aki Péterrel kereste a kapcsolatot. A német császár elérkezettnek látta az időt, hogy egy jól felszerelt hadsereggel támadást indítson Péter visszahelyezéséért.
A támadás sikerrel járt, Sámuel serege Ménfőnél vereséget szenvedett, őt magát néhány nappal később menekülés közben megölték. Henrik személyesen kísérte Pétert Székesfehérvárra, mintegy visszaiktatva őt a királyságba. Meglepő, hogy Sámuel lándzsáját és koronáját elküldte Rómába. Vajon ez az a lándzsa volt, amelyet István még fejedelemként kapott? És István koronája volt? Nem tudjuk, de azt igen, hogy a következő évben Henrik újra Magyarországra jött, és ekkor a Képes Krónika szerint Péter ceremoniális körülmények között „átadta neki Magyarországot lándzsa képében”. Az nyilvánvaló, hogy a lándzsa ekkoriban alapvető felségjelvénynek számított, a gesztust azonban a krónika félreérthette. Valószínűbb, hogy a császár adta a lándzsát Péternek, ahogy fél évszázaddal korábban III. Ottó Istvánnak, és a krónika megfogalmazása inkább Péter rossz színben való feltüntetését szolgálta.
Péter német segítséggel visszaszerzett trónja felettébb ingatagnak bizonyult. Az első, bizonyos Viske vezette összeesküvést még sikerült drasztikus eszközökkel gyorsan levernie, de a következő, amely Gellért püspök nevéhez fűződik, már végzetesnek bizonyult. A történetírás Vata-féle felkelésként szól róla. Vata a „régi világ” egyik, talán csak színleg keresztény vezére volt, Békés vidékének ura. Lehetséges, hogy Péter megpróbálta eltávolítani, és Vata tulajdonképpen védekezésből támadott. Hamarosan az ország egész keleti fele őt követte.
Gellért püspök, nyilván az országnagyokkal egyeztetve, de Vata felkelésétől függetlenül kapcsolatot keresett a kivégzett Vazul elűzött fiaival, az oroszországi száműzetésben élő Andrással és Leventével. Emlékeztetőül: Vazul apja Mihály volt, Taksony fia, Géza fivére, tehát ők is mind Árpád egyenes ági leszármazottai. A két fiú Magyarországra jött, ahol Vata és emberei csatlakoztak hozzájuk, azzal a kéréssel, hogy, amint a Képes Krónika írja, „engedjék meg, hadd éljen az egész nép pogány módra, ölhessék le a püspököket és egyháziakat, ronthassák le az egyházakat, vethessék el a keresztény hitet, és tisztelhessenek bálványokat”.
Ez így, ebben a formában biztosan nem hangzott el, de az biztos, hogy a felkelésnek erős pogány színezete volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Gellértet utóbb a felkelők ölték meg. A hercegek mindenesetre ezen az áron is elfogadták Vata támogatását, és megindultak a Dunántúlra. Péter, amint hírt kapott az eseményekről, Székesfehérvárra sietett, a város kapui azonban zárva maradtak előtte, ami azt bizonyítja, hogy Gellért akciója gondosan meg volt szervezve. A király Moson felé menekült, ám addigra a határokat lezárták. András hívására visszaindult Székesfehérvárra, út közben azonban Zámoly faluban elfogták és megvakították, amibe valószínűleg belehalt, Pécsett az általa alapított székesegyházban temették el. Ezekben a napokban halt meg a pogány Levente is, ami tiszta helyzetet teremtett a trónutódlás kérdésében.
A középkori krónikák által festett képpel ellentétben Péter tehetséges vezető volt, aki az ország érdekeit tekintette a sajátjának, de idegen neveltetése alkalmatlanná tette a magyar viszonyok helyes értékelésére, és a bukása elkerülhetetlen volt. Szent István állama azonban olyan erősnek bizonyult, hogy ezt a súlyos válságot is komoly veszteségek nélkül átvészelte.
A következő rész témája: Aba Sámuel, a kabar
