Ezen a képen ott van a mostani képeslapunk írója, csak azt nem tudjuk, hogy a kamerába komoly képpel néző sok fiú közül melyik az a Jóska, aki elküldte Wernitz Mariskának Szentgotthárdra.
Hány évesek ezek a fiúk? Még a húszon innen, de már majdnem felnőttek. A tanítóképzőbe hat elemi és négy polgári után, 16 évesen lehetett beiratkozni, a négy évfolyamot 20 évesen végezték, és már mehettek is valamelyik városba vagy faluba, betűvetésre és számolásra oktatni az elemi iskola kisdiákjait. A képzőben többnyire a kántorság alapjait is elsajátították, amire főleg a kis falukban volt szükség, ahol a kocsmai cigányzenész mellett őrájuk volt bízva a zenekultúra művelése is. Hosszú ideig nem sokat változott a tanítóság feladatköre, még a második világháború után is sokáig működtek az egy tantermes falusi iskolák, ahol elsőtől negyedikig együtt tanultak a gyerekek, a tanító lakása az iskolaépület végében volt, a tornaterem céljára pedig az udvar szolgált. A tanító a tanítás után művelhette a szolgálati földet, este pedig kártyázhatott a pappal és a jegyzővel.
Erre az életre készültek ezek a lépcsőn álló fiúk, köztük az a bizonyos Jóska, aki az alábbi sorokat küldte Mariskának. A kapu a lépcsővel természetesen ma is megvan, a Veszprémi út 45. alatt akárki megnézheti, most a Pápai Gazdasági Szakképző Iskola működik itt.
„Kedves N. Mariska! Múlnak a napok, sőt hetek, és én várhatok ugyan, de azért se Mariskától, sem Margittól életjelt nem kapok. Ezért én írok most egynéhány sort. Folyó hó 6-án kaptam értesítést, hogy már Szentgotthardra érkeztél. Így remélem, hogy értesítőmet még láttad. Máskülönben én egészséges vagyok, és dolgom a rendes vágásban megy. Hát hogy érzed magadat az új otthonban? Már tudósíts engem is. Kati néninek minden jót kívánok, és csókolom kezét. Itt ezen a lapon saját magam osztálytársaival vagyok levéve. Üdvözöl Jóska.”
