„Azt is eddig is tudtam, hogy Sanyi bácsi nem volt valami vidám ember, de hogy ennyire nem, az bizony meglepett!” – summázta az egyik kolléga a látottakat a Városmajori Szabadtéri Színpad Szemle Plusz című versenysorozatának záró előadását követően. Akkor még nem tudtuk, hogy az elmúlt kicsivel több mint három órában a későbbi nyertes produkció vendégei lehettünk, és az idei szemle kínálatát viszonylag jól ismerve nem is fogadtunk volna nagy tétekben a miskolciak győzelmére. Ami nem azt jelenti, hogy ne érdemelték volna meg, éppen ellenkezőleg: nagy bátorságra vall egy efféle, a színészeket és a közönséget is alaposan megdolgoztató művet 2025-ben színre vinni.

Weöres Sándor A kétfejű fenevadja ugyanis több okból sem adja könnyen magát. Kell egy kis idő, mire az ember az (ál)arcahikus nyelvre rácsatlakozik, és hagyja magát sodortatni a soha ki nem zökkenő zsenialitása által, ahogy a jelenetek gyors váltakozása sem nevezhető éppenséggel nézőbarátnak. De mit lehet tenni, ha az író pont a „történelmi panoptikum” műfajával gondolt görbe tükröt állítani az emberi hülyeségnek. Amihez ráadásul egy masszív kis kerettörténetet is kanyarított a kálvinista Ambrus deák (Simon Zoltán) kalandozásairól, akit Kolozsvártól Debrecenen és Sárváron át egészen Pécsig űz a balsorsa – azaz a katolikusok, a törökök vagy a németek, mikor hogy fordul az országos széljárás. Megúszni a 17. század utolsó harmadát, legalábbis a világnak ezen a tájékán, csak rengeteg leleménnyel lehet, na meg persze az sem árt, ha a kényszerből vándorrá vált legény útját minden egyes állomáson bájos ifjú lányok és érett, tapasztalt asszonyok keresztezik.

Ambrussal együtt érkezünk meg tehát 1686-ban Pécs-Pecsevibe, ahol ugyancsak zűrzavaros idők járnak. A törökök például nem is biztos, hogy törökök, a bújtatott magyaroknak meg még a nyomorúságban is nehezükre esik összekapaszkodni, mert mindenki inkább a saját pecsenyéjét sütögetné. De elítélhető-e az erkölcsi képlékenység, a kicsinyesség, álságosság és képmutatás akkor, amikor nem a szimbolikus, hanem a valódi túlélés a tét? Weöres Sándor erre egyértelműen egy megengedő nemmel válaszol, miközben bámulatosan simán váltakoztatja a különböző stílusrétegeket és hangnemeket: itt egy kis moralitásjáték, ott egy kis történelmidráma-részlet, amott egy nem is annyira kis groteszk. Hab a tortán az abszurd teljes elszabadulása, például amikor a német hadsereg vezetői egy igen emlékezetes, szexuális töltetű performansz keretében a saját kezükbe veszik saját magukat, hogy finoman fogalmazzunk.

És miközben azt hisszük, a 17. század utolsó harmada bomlik itt ki szépen előttünk, ravaszul bekúszik a képbe a „vad jelen” is. Erre nemcsak a Kovács Dániel Ambrus tervezte színpadképet uraló óriás, jelenetről jelenetre önmagából más képet kifordító harang utal, rajta a latin–német nyelvű „öntetett MMXXIV év XII. havában” felirattal. Hanem Szűcs Edit jelmezei is, bár nem vagyok benne biztos, hogy valóban szerencsés ennyire keverni a szezont a fazonnal, az én számomra például a szurkolói sál vagy a fecskében-nyakkendőben üldögélő törökök inkább hatottak felesleges és kizökkentő túlzásnak.

A színészekre azonban tényleg nem lehet panasz, az elképesztően nehéz szöveget szinte hiba nélkül hozzák le, és az általában több szerepben való helytállás sem okoz gondot – hogy a Miskolci Nemzeti Színház tényleg a csapatban hisz, és arra alapoz, az most sokadszorra is bebizonyosodik. És bár a menetrendszerű leülést elkerülendő itt-ott némi szöveghúzás nem ártott volna, Szőcs Artur rendező kezei alatt szépen el is visznek együtt a végső, valóban nem túl optimista tanulságig.

Amit Weöres Sándor így adott az utolsó képben a pasaköntöst és a sárga csillagot a nyakon feszülő kötélre cserélő kulcsszereplő Ibrahim (Harsányi Attila) szájába: „Ötezer éve világtörténelmet játszunk, garázdálkodunk, húzzuk s nyúzzuk a népeket s területeket, mint gyerkőcök a macskát. A história oly kétfejű fenevad, mely ha tojásokat rak, egyik csőrével anyai hevet lehel reájok, másik csőrével mind megvagdalja, összetöri.”

Fotók: Miskolci Nemzeti Színház