Tavaly volt Kadarkai Endrének egy műsora A nagy dilemma címmel, amelyben morális kérdésekre kellett felelnie a vendégeknek. Például hogy közbelépünk-e, ha egy szerencsétlen hajléktalan hangosan vegzálja a metrón az utasokat; mit teszünk, ha felkeres egy fiatalember, hogy szeretné megismerni a családunk tagjait, mert rájött, hogy az ő és a mi felmenőink között súlyos események történtek. Azaz csupa olyan probléma vetődött fel, amelyre lehetetlen jól válaszolni, valaki mindenképpen sérül, miközben próbára teszi a gyarlóságunkat, jóhiszeműségünket, naivitásunkat vagy épp az igazságérzetünkről kell lemondani szeretteink védelmében.
A Minden rendben olyan, mintha az említett televíziós show-nak a játékfilmes feldolgozása lenne. A történet főszereplője egy nemrég megözvegyült, két fiát egyedül nevelő apa, aki árnyéka önmagának. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy belecsúszott az alkoholizmusba, de azért névről ismerik a kocsmában, és olykor igencsak kifog rajta a feladat, hogy helytálljon családfőként. Aztán elkezd kisütni a nap a mindennapos kálváriában, amikor megismer egy egyedülálló anyukát; a viszonyuk perspektivikusnak tűnik, az összhang szinte tökéletes közöttük. Majd hirtelen becsap a mennykő. Egy házibuli során a férfi ugyanis egyedüli szemtanúja lesz annak, hogy az amúgy is kissé zavarodott és hozzá hasonlóan dühkezelési problémákkal küzdő fia súlyos balesetet okoz, az első reakciója pedig az, hogy mielőtt bárki tudomást szerezne az esetről, rögvest úgy alakít mindent, hogy a gyereke teljesen ártatlannak tűnjön. Aztán persze őrlődni kezd, hogy helyesen cselekedett-e, és a fiában is egyre inkább felébred a lelkiismeret és a vágy a felelősség vállalására.
Hajdu Szabolcs az aranykorát éli, ő volt a rendezője, a forgatókönyvírója és az egyik színésze a tavalyi év két legkiválóbb magyar drámájának, a Kálmán-napnak és az Egy százalék indiánnak, executive producere a bő egy hónapja debütált, szintén remek Sünvadászatnak, amely film cselekményének egyébként igencsak hasonló a katalizátora, ott is egy probléma eltussolása ver egyre nagyobb hullámokat.
A Minden rendben azonban hangvételében, stílusában és látásmódjában egészen más. Sós Bálint Dániel már a 2016-os Grand Prix című, Mészáros Mátéval forgatott rövidfilmjében prezentálta, a nyomorúságos szituációkat miként képes megtölteni fanyar humorral, most az első egész estés rendezésében pedig mindezt csúcsra járatta. Nem elég, hogy a sztori kiindulópontja önmagában végtelenül nyomasztó, mindezt fokozza a fekete-fehér képi világgal, miközben gondosan kikereste Budapest leglepukkantabb szegleteit – de még egy Normafánál játszódó jelenetet is képes úgy ábrázolni, hogy ne akarjuk rögtön a túrabakancsunkat keresve feltúrni a gardróbot. A folyamatos nyomasztás hatására pedig a néző úgy vágyik némi feszültségoldásra, mint egy korty vízre a sivatagban, és film ezt meg is adja: olykor cinikusan vagy a szituációk már túlzó kellemetlenségéből adódó humorral, máskor pedig igencsak fekete viccekkel, amelyek esetében kicsit szégyelljük is, hogy nevetünk. Ez a kettősség önmagában is tökéletes koktél, de Sós Bálint mindezt még olyan feszült és dermesztő pillanatokkal is megfejeli, amelyekkel thrillerekben is ritkán találkozni.
Az idei Berlinálén debütált alkotást a felhasználói véleményeket gyűjtő filmes oldalon, a Letterboxdon nemcsak magyar, hanem nemzetközi nézők és kritikusok is bírálták, kifejezetten negatívan senki sem értékelte a látottakat, de volt, akit kevésbé ragadott magával. A humornál azonban nincsen szubjektívebb műfaj. Aki rezonál a filmnek a markáns hangulati kettősségével, igazi érzelmi hullámvasúton találhatja magát, viszont akinél kevésbé talál be, valószínűleg azt is foglalkoztatni fogja egy darabig a kérdés, hogy ő mit tenne a főszereplő helyében. Annál is inkább, mert objektíven jó válasszal nem lehet feloldani a gordiuszi csomót.
Kiemelt kép: Minden rendben. Forrás: CineSuper
