„Nem félek leírni, hogy szeretem a feleségemet” – Tomaji Attila költővel beszélgettünk

Hogyan ragadta magával a költészet első ízben?

Nehéz megmondani, mikor és hol kezdődött. Természetesen az iskolai élményeimnek is köszönhetően, de leginkább abban az időszakban, öt- és tízéves korom között, mikor súlyos beteg voltam. Azt, hogy miben is szenvedtem pontosan, az orvosok sem tudták megmondani. Valamiféle afrikai vírusra gyanakodtak, és szeparáltan, egy üvegfalú kórházi szobában kellett feküdnöm heteken, hónapokon át, nehogy egyéb fertőzést is elkapjak. Öt év után egyik hónapról a másikra aztán meggyógyultam. A kórházban a könyvek jelentették a menedéket. Rengeteget olvastam, aztán tíz-tizenkét éves lehettem, amikor az írással is megpróbálkoztam. Eleinte indiánregényekkel kísérletezgettem csak a magam szórakoztatására, majd az Illés, a Metro és egyéb együttesek dalszövegeit fogalmaztam át. A gimnázium elején beszippantott a magyar költészet, szüleim könyvtárából sokszor több kötetet is cipeltem magammal mindenhová, leginkább a Radnóti-összest, és egyre inkább érdekelni kezdett az írás. Az első olyan verseim, amelyekről úgy éreztem, megfelelnek a műfaj elvárásainak, a katonaság alatt születtek.

Voltak mesterei pályakezdőként?

Az előbb említett verseimet megmutattam például Nemes Nagy Ágnesnek, aztán elküldtem a Mozgó Világnak, Mányoki Endrének is, de nem igazán nyerték el a tetszésüket. Csoóri Sándor sem ajánlotta kiadásra az első kötettervemet. Igazuk volt. Sokat köszönhetek nekik, mert felhívták a figyelmemet a hibákra, és ezek a jókor jövő pofonok arra ösztönöztek, hogy tanulmányozzam a verstant, és elkezdjek kísérletezni különböző lírai műfajokkal.

Mikor érkeztek az első pozitív visszajelzések?

Amikor megismerkedtem Bella Istvánnal, és több mint fél éven át minden hétfőn új verseket kellett vinnem neki. Végül ő közölte le az elsőt az Élet és Irodalomban. Később Nagy Gáspár, Lator László, Kalász Márton, Mészöly Dezső és Somlyó György foglalkozott sokat velem. A személyes kapcsolatok, a hosszú séták és beszélgetések ezekkel a fontos költőkkel sokkal többet értek, mint az iskolai, egyetemi képzések. De így is hosszú idő kellett ahhoz, hogy ki merjem jelenteni, költő vagyok. Soha nem felejtem el, Váli Dezső festőművész feleségével, Jávor Katával utaztam egy buszon, és az Erzsébet hídon haladtunk, amikor érdeklődött, mivel foglalkozom. Mondtam, hogy verseket írok, mire megkérdezte: „tehát költő?”. És akkor eltelt fél perc, de egy évszázadnál is hosszabb időnek hatott, míg kimondtam, hogy igen, költő.

Érdekes egyébként, hogy az édesapja könyvtára jelentette a katalizátort, de annyira nem örült a fia hivatásának, hogy egyetlen írását sem volt hajlandó elolvasni…

Igen. Amikor megmutattam neki az első publikált kötetemet, a Torzót, amihez Lator László írt utószót, csak belelapozott, félrerakta, és megkérdezte, hogy mióta érdekel engem a költészet. Tehát úgy nőttem fel mellette, hogy lényegében semmit nem érzékelt abból a vágyból és igyekezetből, ami már akkor is végérvényesen meghatározta az életemet. Később neki ajánlottam a Márai Sándorról írt könyvemet, hátha felkeltem az érdeklődését, de sajnos nem sikerült.

Jól gondolom, hogy ez olyan tüske lehet, amit talán egy életen át sem lehet kiszedni?

Jól. Azt hiszem, vannak olyan sebek, amelyek építenek minket hosszú távon, és olyanok, amelyek csak bénítanak. Ez az utóbbiak közé tartozik. A rossz érzéseim annak köszönhetően enyhültek, hogy mielőtt meghalt, közelebb kerültünk egymáshoz. Az utolsó két-három évét idősotthonban töltötte, hetente irodalmi szemináriumot tartott a lakótársainak, vittem neki rendszeresen verseket, prózákat nagy mesterektől, és ekkoriban előfordult, hogy az én írásaimat is felolvasta.

A verseiben nagyon őszintén vall az érzéseiről. Soha nem érzi meztelennek magát emiatt?

Nem, és nem tudnám elképzelni, hogy másként fejezzem ki magam. Nagyra becsülöm például Rákos Sándort, könyvet is írtam róla: költészetének egyik jellegzetes vonása, hogy maszkok mögé bújt, például Gilgames, Catullus vagy éppen híres magyar költők szájába adva a szavakat. Én ilyen játékokba sosem kezdtem, sokkal inkább a saját sebeimet tárom fel és tisztítom ki. Úgy vélem, ezt nem lehet másként, csak lemeztelenedve, teljes őszinteséggel, amennyire csak merem s tudom. Egyébként az írás szó latin megfelelője, a scribo egyben a vágást, a hasítást és a sebzést is jelenti.

Ez az írás lényege: meghasítani a felszínt, majd mélyebbre és mélyebbre ásni – és ha lehet, gyógyítani.

Az irónia eszközéhez soha nem nyúl, noha az is gyakran segít a gyógyulásban.

Szerintem ez alkati kérdés. Az irónia sokszor csak rombol, gyógyítani kevésbé tud, és manapság gyakran nihilizmusba csap át. Egyszerűen idegen tőlem, nem ez a természetes hangvételem. Úgy érzem, a költészetben csak elfed ez az eszköz valami fontosat és mélyet. Mintha egy veszett vagy pontosabban elveszett világban élnénk, azok az értékek, tradíciók, amelyek éveken át összetartották az emberi közösségeket, nagyrészt kivesztek, és ehhez szerintem az irónia és a maró gúny is hozzájárult, mert nevetség tárgyává tette a meghatározó fogalmainkat. Én nem félek leírni, hogy szeretem a feleségemet, ahogy

szeretem az elfeledett, kikopott szavakat is előásni, megtisztítani és az eredeti jelentésükben visszaadni az olvasóknak.

Visszatérő téma a verseiben a tenger is. Honnan ered ez a vonzalma?

Valójában ki nem vonzódik a nagy víz után? A tenger misztérium, a végtelenség, a sóvárgás, a vágy, a szerelem és persze a halál nagy összefoglaló neve. A ragyogás neve. Nyelvünkben a bánat, a teendő vagy a puszta is tengernyi lehet. Valószínűleg ez a szerelem abból az élményből is fakad, hogy huszonévesen először hátizsákkal és hálózsákkal bejártuk csaknem egész Nyugat- és Észak-Európát, és megláttam a tengert. Olaszországban az első feleségemmel végigmentünk azon az útvonalon, amelyen az Utas és holdvilág játszódik. Ez egy veszélyes és fontos utazás volt, sok mindent megtudtunk magunkról, például azt, hogy nem vagyunk egymáshoz valók, és akárcsak Szerb Antal regényében, hazajövetel után mi is elváltunk. A tenger iránti vonzalmam azonban állandó, nincs olyan év, hogy ne töltenék el néhány hetet valamelyik parton. Egy költőbarátom Triesztben él, idén nyáron vele cseréltünk lakást. Trianon tengertelenített bennünket, biztos vagyok benne, ha ez nem történik meg, más lenne a mentalitásunk és a világlátásunk. Én viszont már huszonévesen, az említett utazásom alkalmával elhatároztam gőgösen, hogy én leszek a legnagyobb tengerköltő Magyarországon. A hübriszt elnyelte a tenger, minden más megmaradt.

Budapesti születésűként miért Zebegénybe költözött? A vízhez való vonzalmából kiindulva nem illeszkedett volna jobban a személyiségéhez egy Balaton-parti település?

Számos házat megnéztem ott is a felvidéken, nagypapámnak Tomajon volt nagy szőlője, háza, sok nyarat töltöttem ott gyerekként, de talán pont ezért is úgy vagyok vele, hogy a Balaton nekem a kamaszkor vize, a Duna pedig a felnőttférfi-létemé. Eladtam a pesti lakásomat, előbb Kismaros és Nagymaros között volt egy házam. Itt, Zebegényben erdélyi ácsok építették fel azt az otthont, ahol most a családommal élek, és ahonnan már nem megyek el soha.

És ha már Duna, miért éppen Zebegényre esett a választása?

Nem akarom megbántani a szomszédos települések lakóit, de úgy gondolom, hogy

ebben a térségben ez a legszebb falu, és a magyar kultúra szempontjából a múltja is a legjelentősebb.

Az utóbbi száz évben számtalan művész fedezte fel és telepedett le itt, írók, költők, festők sokasága, ma is pezseg az élet, kötetbemutatók, közönségtalálkozók sora zajlik, kiállítások nyílnak itt. Komolyzenei koncertjeink is jelentősek, nemrég Polgár Éva zongoraművész adott estet a nevezetes templomunkban. A táj és a szellem varázslatos összhangját találhatja meg az ember Zebegényben. A másik szempont pedig az volt, hogy a gyermekeim a természet közelében, a Duna mellett nőhessenek fel, egy olyan faluban, ahol zenét és képzőművészetet is tanulhatnak.

Említette a válását, illetve egy korábbi interjúban azt is, hogy voltak periódusok az életében, amikor rövidebb időre magával rántotta az önpusztítás. Miként kell ezt elképzelni?

Egyik ital a másik után, nem olvasok és nem írok semmit, amikor pedig mégis ráveszem magam, akkor az alkohol hatása miatt úgy érzem, csodálatos verset írtam, de másnap reggel ráébredek, hogy fabatkát sem ér az egész. Elzárkózom az emberektől, tönkremennek a kapcsolataim. És telnek az évek, fogy a kicsi élet. De szerencsésnek érzem magam, genetikailag sosem okozott problémát az ital. Sajnos ez számos pályatársról nem mondható el. Hajnóczy Péter például, nagyon fontos szerző, a halálba itta magát. Az egyik barátom közvetlenül a szomszédjában lakott a Zsámbéki utcában, sokszor jártam nála, és hallottuk, ahogy matat a kertben, jön-megy, dünnyög magában, verseket szaval részegen. Emlékszem, éppen Koppenhágában jártam, amikor kaptam ettől a barátomtól egy képeslapot, amelyen az állt, hogy „A halál kilovagolt a Zsámbéki utcából”, utalva Hajnóczy regényének címére. Így tudtam meg, hogy meghalt. Megdöbbentett a halála, ahogy később néhány barátomé is, aki hasonló sorsra jutott. Megtanultam megbecsülni a létezésemet, hála Istennek, ott voltak a gyerekeim, megtaláltam a társamat, ahogy a műfajomat is, és a szeretet mindig visszaparancsolt a munkába, az életbe.

Kiemelt kép: Tomaji Attila. Fotó: Máth Kristóf