A magamfajta ember zavarban van, ha olyan nevet lát leírva, mint a Szergej Mihajlovics Eisenstein vagy az Alekszandr Nyikolajevics Lüders. Persze láttunk már nem túl oroszosan kinéző orosz neveket, ez azonban más eset. Mert ha egy orosz kivándorol egy latin betűs országba, és pecsétes papírt kap arról, hogy ő innentől fogva Sergey Brin, Isaac Asimov vagy Igor Stravinsky, akkor nincs vita, ez az ő nevének a hivatalos formája. A szovjet filmrendező és a cári tábornok azonban nem vett fel más állampolgárságot, tehát alkalmazni illene azt a szabályt, hogy a nem latin betűs írású nyelvekből átvett tulajdonneveket a kiejtés szerinti magyar betűsorral írjuk át. Ezért Szergej Mihajlovics és Alekszandr Nyikolajevics, nem pedig Sergei Michailowitsch és Alexander Nikolajewitsch. De akkor miért él az Eisenstein és a Lüders alak?
Hol a határ?
Ilyenkor rutinszerűen a hagyományos átírás feliratú zsákért nyúlunk, amelyben mindent megtalálunk, ami nem felel meg a szabályoknak. Ha már a régi orosz portékák közt kotorászunk, mindjárt ott van a rendező által világhírűvé tett páncélos neve, amely Patyomkin formában honosodott meg az előírásszerű Potyomkin helyett. A filmművész mellkasára tűzött kitüntetések névadóit Lenin és Sztálin alakban írjuk. A „renegátul” meggyökeresedett névalakokat nem szokás bolygatni, már csak azért sem, mert egy jó részük még azelőtt jelent meg a nyelvünkben, hogy az – egyébként kissé hézagos és utoljára több mint négy évtizede frissített – átírási szabályokat megalkották volna. Szintén kikerülik e szabályokat a – legtöbbször angol fonetikájú – művész- és szerzői nevek, amelyeket viselőjük vagy a műveiket gondozó cég afféle globális márkanévként kezel, itt említhetjük Vangelist, Yirumát vagy Yuval Noah Hararit.
(Forrás: Wikimédia Commons)
Adódik is a rendhagyó eseteknél obligát kérdés: hol a határ, a neveket milyen ismertségi fokon illik békén hagyni szabálytalan alakjukban, és melyeknél érdemes érvényt szerezni az előírásoknak és az eredeti formának? A fent említett két bolsevik vezérre nyilván senkinek nem jut eszébe Lenyin és Sztalin alakban hivatkozni – ahogy az évszázadok óta megmagyarosodott Kolumbusz, Kálvin, Szervét nevet sem piszkáljuk –, de vajon az Alekszandr Nyikolajevics Lüders vagy a Fjodor Vasziljevics Rüdiger név mennyire csontosodott meg, hogy ne merjük Ligyersz, illetve Ridiger formában írni? Mert egyfelől igaz, hogy 175 évvel ezelőtt működtek közre történelmünk alakításában, másfelől viszont a köznyelvben meglehetősen ritkán esik szó róluk. Az áttérés még akkora fennakadást sem okozna mindennapi életünkben, mint ha a Kim Ir Szen névalakot a szabályos Kim Ilszongra cserélnénk.
Az sem rengette meg a világot, hogy a zongoraművész-zeneszerző Rubinstejn testvérek vagy épp Olga Berggolc költő nevének németes alakját szépen kiszorította az eredeti oroszos forma, és David Fjodorovics Ojsztrah hegedűművészt sem Eustrach névalakban említik a magyar szövegek. De még ha az évszázadnyi távolság önmagában kibúvót adna is az átírásra vonatkozó előírás alól, mi lehet az oka, hogy kortársak nevét németesítik? A közel-keleti hírek mázsaszám szállítják nekünk a példákat: Jichák Hercog izraeli államfő nevét gyakran láthatjuk Herzog változatban, a volt kormányfőhelyettes Avigdor Libermanra számtalanszor Liebermanként hivatkozik a sajtó, Beni Ganc korábbi védelmi minisztert Ganz és Gantz formában is említik.
Visszatérni, de mihez?
A Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és irodalomtudományi osztályán a nyolcvanas évek elején, a helyesírási szabályzat 11. kiadásának megalkotásakor fontolóra vették annak szabályba foglalását, „hogy a közismerten idegen eredetű, latin írású nyelvekből származó orosz neveket a magyarban annak a nyelvnek az írásmódja szerint írjuk, amelyből származnak”. Ebből végül nem lett semmi, de az Osiris Kiadó Helyesírás című könyve a kivételek egyik csoportjaként azonosítja azokat a neveket, „amelyek az oroszban idegen (elsősorban német) eredetűek. Ezeket eredeti – tehát nem orosz – latin betűs formájukban írjuk le”.
Vagyis a német eredetű orosz, belarusz, ukrán, bolgár, izraeli, görög és más nevek germanizált alakjának használata nem csupán a monarchiás idők nyelvhasználatából és nem is csak a mai hírszerkesztők slendriánságából vagy az átírási ismereteik hiányából fakad. A közelmúlt és korunk nagy tudású nyelvészei közül javasolták többen, hogy egyes személyekre a tulajdon nevük helyett egy más írásmódú, olykor más kiejtésű névalakkal hivatkozzunk. De miért kellene pápábbnak lenni a pápánál, és például a negyedrészben lett, háromnegyed részben orosz származású Berggolcnak a sajátjánál németesebb Bergholz nevet adni, amely néven ő maga minden bizonnyal soha nem mutatkozott be? Vagy miért kellene Lüdersként hivatkozni arra, akit maguk az oroszok is Ligyersznek neveznek? Nem a név meghamisítása ez?
És vajon mit jelent az említett Helyesírás könyvnek az a meghatározása, hogy „eredeti latin betűs forma”? Az átírt Ganc alak helyett Ganz, Gantz vagy Gants legyen? Vajcman helyett Weizman vagy Weizmann? Svarcman helyett Schwartzmann, Schwartzman, Schwarzmann vagy Schwarzman? Erősebb idegzetű olvasóink megpróbálhatnak hasonló nevű emberek – például Vitalij Ginzburg Nobel-díjas fizikus és Alekszandr Gincburg mikrobiológus – germanizált névalakjaiból egymást nem metsző halmazokat létrehozni.
Ha a névvariációk jelentette csapdától eltekintünk, akkor is irreális a fent idézett javaslat: talán végezzünk családfakutatást, hogy a szóban forgó személy valamely őse viselte-e a nevet egy latin ábécét használó országban, és ha igen, hogyan? Ezt a Lüders, Ganz, Eisenstein írásmód legvérmesebb védelmezői sem gondolhatják. Ráadásul eme logikát követve például a lengyel felmenőktől származó Andrej Tarkovszkijt, Dmitrij Sosztakovicsot és Feliksz Dzerzsinszkijt Andriej Tarkowski, Dmitrij Szostakowicz és Feliks Dzierżyński formában kellene említenünk.
Figura etymologica
A német írásmód melletti érv gyakran csupán annyi, hogy egyszerűen „hülyén nézne ki” az Ejzenstejn alak. Valamivel tudományosabbnak tetszik az a megközelítés, hogy az oroszból – és ukránból, héberből, egyéb nyelvből – közvetlenül átírt formával torzítjuk az „eredeti” nevet. Pedig nem a magyar–orosz, hanem még a német–orosz viszonylatban ment végbe a „torzulás”, és végbemehet két bármely, akár latin betűs nyelv között; ezt nem ellensúlyozhatjuk azzal – okunk sincs rá –, hogy önkényesen átbarkácsolunk egyes neveket. Egyrészt Michal Kováč, Cătălin Cherecheș vagy Nicolas Sarkozy nevét sem magyarosítjuk, pedig nyilván „torz” ahhoz képest, ahogy az öt, három vagy akár egy nemzedékkel ezelőtti magyar felmenő viselte. Másrészt
arra sem vetemedne senki ép ésszel, hogy erőszakkal regermanizálja (vagy reszlavizálja, relatinizálja stb.) azokat az idegen eredetű magyar neveket, amelyeknek az írásmódja és sok esetben az ejtése is megváltozott az évszázadok alatt:
Véber, Hauszmann, Czeizel, Rátgéber, Strémen, Óberling, Spéter, Zémann, Májer. (További példákért forduljanak bizalommal impresszumunkhoz.) A név természetes módon változik, így lett a Perzl felmenőknek egy Perczel tábornokuk az egyik, a Lüders ősöknek egy Ligyersz tábornokuk a másik oldalon az 1848–49-es szabadságharcban. Ahogy nem nevezzük át Perczel Mórt Perzllé, úgy nem fabrikálunk Ligyerszből Lüderst, Libermanból Liebermant sem – legalábbis nem illik, ha egyszer nem hatalmaztak fel rá.
Kiemelt kép: A Ligyersz (Lüders) tábornok győzelmét hozó segesvári csatáról készült kép Bogdan Pavlovics Villevalde (német nevén Gottfried Willewalde) festményén (Forrás: cultura.hu)
