Magyarok vagytok?! – hangzott el a kérdés egy nyugágyról a jamaicai tengerparton a nyolcvanas évek elején. A fiatal magyar családot a férj munkája szólította a világ másik végére, ahol a férfi hét közben a helyi orvosi egyetemen tanított, hétvégén kislányukat vitték a tengerpartra strandolni. Ott találkoztak az akkor hatvanas éveiben járó Farkas Katóval, akinek élettörténete Nagyváradtól Auschwitzon át vezetett Jamaicáig. És tovább.
A húszas-harmincas években Hartmann Sándor bőröndgyáros nagyváradi üzemében utazó- és aktatáskák, retikülök, neszeszerek, hátizsákok készültek, szép üzletükben a feleség, Fried rabbi lánya árulta a finom holmikat. Az asszony nem beszélt románul, ezért alkalmaztak mellé egy fiatalembert, aki a román vevőkkel is szót értett. A család jólétben nevelte a három gyereket, Ilust, Andrást és Katót. Ilus Mexikóba ment férjhez, onnan érkezett az a zsidó fiatalember, aki eltökélte, hogy magyar zsidó lányt akar feleségnek. András vegyésznek tanult Németországban, Kató, a legkisebb, koncertzongoristának készült, és szépen haladt. A bécsi döntés után megjelent Nagyváradon egy rendkívül jóképű és nagyon kedves tiszt, akivel egymásba szerettek. Meg is tartották az esküvőt, ám alig nyolc hónap együttélés után Lászlót munkaszolgálatra vitték. Sem levél, sem üzenet nem érkezett többé tőle.
A szülők akkor Budapestre küldték Katót, hogy a Zeneakadémián folytassa zongoratanulmányait. Hétvégente haza tudott menni, mert a keletre tartó Orient expressz megállt Nagyváradon. Nem sokkal a német megszállás előtt Katót a mestere végleg hazaküldte, mondván, ami ezután jön, azt jobb otthon átvészelnie.
A nagyváradi zsidóságot gettóba zárták, Hartmannék is mindössze fél órát kaptak, hogy összecsomagoljanak. András éppen otthon volt; Venezuelában kapott állást, de előtte még el akart búcsúzni a családjától. Amikor megérkezett a parancs, úgy döntött, nem hagyja magára az övéit, ezért szabályos papírjai ellenére velük tartott a gettóba.
A tehetős zsidókat, így Kató apját is elkülönítették és megverték, mert meg akarták tudni, hová rejtették értékeiket. Ez volt a „pénzverde”… A családot nem sokkal később egy Auschwitzba tartó szerelvényre tették, majd érkezésük után a szelektálók elé kerültek. Kató utolsó emléke az édesanyjáról, ahogy biztatóan rámosolyog, és int neki. Soha többé nem látta a szüleit. Bátyja, András a férfibarakkok egyikébe került, és mint kiderült, pár nappal a táborok felszabadítása előtt halt éhen.
Katót kopaszra nyírták, két másik nővel közös priccsen aludt, éhezett, fázott, és csak azért nem gyengült le végzetesen, mert egy unokatestvére tudott némi pluszételt szerezni neki. A lány közeli kapcsolatba került az egyik felügyelővel, ezzel mentette meg mindkettőjük életét. Volt, hogy Kató menekülni próbált, futni kezdett egy nyitott kapu felé, kész csoda, hogy az őr nem lőtte le. Inkább ráeresztette a kutyákat. A kutyaharapás nyoma, csakúgy, mint a táborban a karjára tetovált szám, élete végéig megmaradt.
Már Ravensbrückben voltak, amikor egy reggel szokatlan csöndre ébredtek. Kiderült, hogy az őrök elmentek, ott maradtak a rabok őrizetlenül. Egy közeli tanyán egy német asszony fogadta be az együtt útnak induló három magyar lányt, adott nekik mosdóvizet, tiszta ruhát, ételt, és maradhattak, míg fel nem erősödtek. Pontosan tudta, honnan jöttek.
Nagyváradon semmi sem maradt a régi életből. Katóék otthonát oroszok foglalták el és fosztották ki, az üzem romokban állt. Nem maradt senkije és semmije, de megpróbált a gépek és anyagok maradékaiból valamit kezdeni. Egy ismerős fiatalember segített neki, ketten eladták a nagyobb gépeket, és kisebb volumenben kezdtek bőrárut készíteni. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, és mikor a férfi megkérte a lány kezét, ő igent mondott. Hálás is volt, és meg is szerette a jóképű fiút, Farkas Vilmost. Már a közös jövőt tervezték, amikor egy este kopogtattak, és az ajtó előtt a rég eltűnt férj, László állt. Hadifogságból érkezett, első útja a feleségéhez vezetett. Most mi legyen? Mintha száz év telt volna el az esküvőjük óta, legalábbis a lány ezt érezte. Hálás volt Vilinek, aki a legnehezebb időkben állt mellé, úgy érezte, őt kell választania. László elfogadta a döntését, felajánlotta, hogy váljanak el, ő nem áll a lány útjába. Amikor elbúcsúztak egymástól, és a férfi elindult kifelé, Kató azt érezte, utána kellene kiáltani, hogy maradjon, valami azt súgta, őt kellene választania. De csendben maradt. Évtizedekkel később már tudta: nagy árat fizetett ezért a döntésért.
Vilivel összeházasodtak, de Nagyváradon nem lehetett egyről kettőre jutni. Elhatározták, hogy emigrálnak, így ausztriai kitérővel, egy borzalmas hajóút után New Yorkba érkeztek. Rokonoknál, egy kóser hentes családjánál laktak, az asszony tanította meg Katót főzni, mert a zongoraművésznek készülő lány a varráson kívül más házimunkához nem értett. Elhelyezkedett egy babagyárban, de nem bírta a tempót, így Vili keresetéből éltek. A férfi minden munkát elvállalt, egy valamire azonban képtelen volt: hűségre. Hamarosan visszakerült a bőriparba, előbb Puerto Ricóban majd Jamaicában kapott munkát, Kató és a közben megszületett Ray és Linda vele ment. Csakhogy az évek alatt házasságuk annyira elromlott, hogy az akkor már hatvanas éveiben járó Kató a különválás mellett döntött, és Miamiba költözött. Vili maradt Jamaicában, míg egy műtéti szövődmény, pontosabban műhiba miatt deréktól le nem bénult. Nem volt más, aki ápolja, mint Kató, és ő meg is tette. Tíz éven át pelenkázta, etette, kevés pénzéből ápolónőket fogadott.
Vili halála után az ő egészsége is megroppant. Műtötték a szemét, nem tudta ellátni magát, egy mexikói lány járt hozzá, akivel egy idő után elköltözött Mexikóba annak a családjához. Ennek a lánynak diktálta le angolul élete történetét, és a könyv meg is jelent Amerikában. Élete utolsó éveiben Katónak nem volt otthona, csak fedél a feje felett. A lágerből való szabadulás után az volt a legfőbb kívánsága, hogy soha többé ne legyen kiszolgáltatott, mégis az lett. Auschwitz még valamit elvett tőle: a zongorázást. Hiába lett hangszere Amerikában, képtelen volt leülni mellé. De a zenét mindvégig szerette, amíg lehetett, koncertre járt, Mozartot, Beethovent, Chopint kedvelte leginkább. Lányával és vejével eljutott Nagyváradra, és meglátogatták a Jamaicában megismert magyar családot is Budapesten, velük ment el a Zeneakadémiára is. Oda, ahová nagy reményekkel érkezett évtizedekkel ezelőtt.
Túlélni – ez volt a századik évében meghalt Farkas Kató életének legfőbb parancsa. Bármi történik, csak erre kell gondolni, mondta magának és másoknak.
Erős volt, derűs, a legnehezebb helyzetben is meglátta azt, amin nevetni lehet. Volt megkímélt úrilány, embernek alig tekintett rab, megcsalt feleség, kevéske vagyonával pénzforrás rajta élősködők számára.
Köszönöm Ördögh Juditnak a cikk megírásához nyújtott segítségét.
Fotók forrása: Catherine Farkas The will to survive című könyve
