Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.
Nos, ez az a csonka, régi torony, vagy legalábbis a Családi kör című vers ezen részének ihletője, a 17. században emelt, és már abban a században le is rombolt szalontai vár maradványa. Megvan ma is, szép fehérre festve, a kapuja fölött a költő szobra, benne a Muzeul Memorial Arany János. No ha muzeul, hát muzeul, a lényeg, hogy meg legyen becsülve. Nagyszalonta neve minden magyarnak Arany Jánost idézi az emlékezetébe. Méltán, hiszen ő nem pusztán költő, hanem része a magyar identitásnak.
Évszázadokon át maga a város is az volt, 1910-ben a lakosoknak 95,38 százaléka volt magyar, ami magasabb arány, mint ma Debrecené, ami pedig igazán magyar város. Fájdalmas dolog ez, hihetetlen méltánytalanság, hiszen amikor a békediktátumot térképre rajzolták, még a környéken sem élt számot tevő más nemzetiség. A magyarság azért tartja magát, a tizenhétezer lakosból még tízezer magyar, aki könyv tudja folytatni a sort, hogy este van, este van, kiki nyúgalomba.
A mi Lacink, aki ezt a lapot egy bő évszázaddal ezelőtt postára tette, nem volt idevalósi, valamely ügye-baja szólíthatta a városba. Tán jövendőbelijének írhatta az alábbiakat:
„Őnagysága Kiss Etelka úrleánynak Battonya
Kedves Etelka, innen kívánom az újévi minden jókat. Ugyanis egy rendes nátha itt ragasztott, s mivel szereti a nyugalmat, megadtam neki, holnap megyek Pestre. Csókol Laci. Karcsinak is add át.”
Sorozatunk előző része itt olvasható:
