Az udvarlás időszaka alatt Apó befejezte a teológiát, így egy év segédlelkészi szolgálat következett, melyet követően kellett letennie a második, a tulajdonképpeni tényleges papi vizsgát. Ő szeretett volna ebben az egy évben káplánként Farkasréten maradni, hogy közel legyen szerelméhez. Az egyetlen kérése az volt a püspöki hivatalban, hogy ha ez valamiért mégsem lehetséges, valami olyan helyre küldjék, ahol van hegy és erdő.
Utólag kiderült, hogy Farkasréten azért nem maradhatott, mert a gyülekezet lelkésze nem vette jó néven, hogy ennyire népszerű lett a hívek körében, ezért jelezte a püspöki hivatalban, hogy nincs rá szükség. Hogy az erdőből és hegyből miért lett homok és síkság, azt nem tudni, de végül Jászkisérre került. Nyáron a közeli Jászberény lelkésze útlevelet kapott, így évek után először volt lehetősége külföldre utazni, hogy meglátogassa a Csehszlovákiában élő rokonait. Erre az időre megkérték nagyapámat, hogy helyettesítse őt. Ez az időszak többek között arra is jó volt, hogy megírja a papi vizsgához szükséges szakdolgozatot, valamint hogy az orgonán gyakoroljon. Elkezdte hangszerrel kísérni az istentiszteleteket, ami a gyülekezetnek kántor hiányában újdonság volt és nagyon tetszett.
A sorozat előző része itt olvasható:
Miután a lelkész hazajött, és meghallotta, hogy milyen elégedettek az emberek nagyapámmal, elment Nagykőrösre az espereshez, hogy átkérje Apót magához. Az esperes erre azt válaszolta, ha tényleg tud orgonálni, akkor nem adja, mert neki is ilyen káplánra van szüksége. Így került Apó 1961 őszén Nagykőrösre. Ott hamarosan kiderült, hogy nagyapám mégsem tud olyan jól orgonálni, mint ahogy az képzelték, de a nagyobb baj az volt, hogy az esperes nagyon szigorú ember volt, és Apóval többször is komoly összetűzésbe került. A héten egy szabadnap járt a segédlelkészek számára, melyet nagyapám arra használt fel, hogy Budapestre utazzon, és meglátogassa szerelmét. Nagykőrösön, mivel ki kellett járni a tanyákra a gyülekezet tagjaihoz, kapott használatra egy 125-ös Csepel motorkerékpárt. Ő a nagykőrösi időkben is folytatta a budapesti kiruccanásokat, csak most már vonat helyett a Csepellel. Ebből lett a baj, ugyanis mikor az esperes észrevette, hogy a segédlelkész és a motor is eltűnt, nagy patáliát rendezett. Mikor erre nagyapám azt találta mondani, hogy „esperes úr, ez már nem is demokrácia, hogy így kalickába zárják az embert”, az esperes az írógéppel az asztalt csapkodva ordította: „majd megmutatom én neked, mi az a demokrácia, úgy leváglak Baranyába, hogy arról koldulsz!”.
Esküvő
1961 novemberében nagyapám levelet kapott Czanik Péter barátjától, aki megírta, hogy már másfél éve Baranyában szolgál, most pedig épp áthelyezték Nagyvátyra, nem lenne-e kedve Apónak vállalni Peterd-Újpetre gyülekezetét? Nagyapám azt látta, hogy a főnök lökni kívánja, a barátja hívja, talán nem is olyan rossz ötlet ez a Baranya.
Kiss János bácsinak, az egyébként baranyai származású nagykőrösi lelkésznek, akivel nagyapám jó kapcsolatba került, volt egy ötlete. „Jön a karácsony. Fogsz egy demizsont, megtöltöd jó borral. Utazz fel Budapestre és keresd fel a püspököt! Ő is pécsi származású. Mondd, hogy én küldöm a bort! Ő szívélyesen be fog invitálni, érdeklődni fog felőled és meg fogja kérdezni, hogy tud-e valamiben segíteni. Ekkor hozakodj elő a kéréseddel! Ismerem, hidd el, minden így lesz!” – mondta.(Érdekesség, hogy János bácsi felesége éppen abból az erdélyi faluból, Kóborból származott, ahonnan nagyanyám édesanyja is.) A Gorkij fasoron (ma Városligeti fasor) lévő templom parókiáján volt a püspöki lakosztály, ahová a demizson borral Apó megérkezett. Ezt követően minden úgy zajlott, ahogy azt János bácsi előre megjósolta.
Végül a baranyai espereshez megérkezett a hír, hogy nagyapám szívesen leköltözne. Az esperes azt válaszolta, hogy rendben van, de a kiszemelt helyre egy másik lelkész jön, akinek felesége és gyerekei vannak, neki kell ezt a helyet fenntartani. Apónak pedig, aki fiatal és nőtlen, Bürüsön tudnak helyet biztosítani. 1962 virágvasárnapjára hívták el nagyapámat, hogy bemutatkozhasson a gyülekezetnek. Nagyanyám is elkísérte, természetesen ekkor még gardedámmal.
Budapesttől Szentlőrincig vonattal, majd egy másik szerelvényre átszállva Középrigócig utaztak, végül egy harmadik átszállással jutottak el Teklafaluig, ahonnan már csak lovas kocsival tudták bevinni őket a felázott sáros földúton a mindentől elzárt kis faluig, Bürüsig. A bemutatkozás jól sikerült, így nagyapám hivatalos meghívást kapott, és 800 forintos havi fizetést tudtak neki felajánlani. Ő az ajánlatot elfogadta, majd szerelmével gyorsan visszautazott Budapestre, ugyanis már ki volt tűzve az esküvő időpontja. A kelenföldi templomban Apó állítólag azt kérte a kántortól, hogy a Már keresztem vállra vettem kezdetű éneket játssza, bár erre nagyapám egyáltalán nem emlékezett. Szép példája Apó gondolkodásának, hogy az esketésre azt a lelkészt kérte fel, aki korábban a tahi üdülő főnöke volt, s akivel gimnazista korában rengeteget vitatkozott. (Ennek ellenére úgy érezte, ez a lelkész élete végéig szerette őt.)
Nagyszüleim nászútja az alábbiak szerint zajlott: hévvel elutaztak Tahira, a már jól ismert üdülőbe, ahol aztán kiderült, hogy az előzetes elképzelésekkel ellentétben az épület nem üres, ugyanis két másik család is ott tölti a hétvégét, ami persze az egész nászéjszakát elrontotta. Másnap, vasárnap hajóra szálltak és elindultak Visegrád felé. Apó úgy gondolta, úriember módjára meghívja ebédre feleségét a hajón. Ezen a napon épp kelkáposztafőzelék volt a menü, ez sem úgy sikerült hát, ahogy tervezte. Kedden tértek vissza Budapestre, szerdán pedig a családból összegyűjtögetett bútorokkal megrakott Robur teherautóval indultak el új baranyai életük felé. Az utat csak a dunakömlődi csárdában elfogyasztott halászlé szakította meg, mely mégiscsak méltóbb fogás volt, mint a kelkáposztafőzelék.
Bürüs
A gyülekezet úgy fogadta nagyszüleimet, mint a saját gyermekeit. Bürüsön saját bőrükön tapasztalhatták meg, mi is az a falusi romantika. A gémes kútból húzott vizet sparhelten melegítették fel, majd a padláson talált öreg mángorlóra felállva, egy locsolókannából öntve a vizet zuhanyozták le egymást a fürdőszobának kinevezett helyiségben. A régi, rossz cserépkályha és az akkori roppant hideg telek miatt nagyon sokat szenvedtek.
Egy évvel később, a szomszéd faluban élő lelkész, Horvát Árpád bácsi nyugdíjba ment, így Kétújfalu is Apóra maradt. Ekkoriban csak egy kerékpárja volt, mellyel 12 kilométert tett meg hetente többször is, hogy ellássa a lelkészi feladatait. 6 kilométeres körzeten belül sem posta, sem bolt, sem buszállomás, sem orvosi rendelő, sem gyógyszertár nem volt. Ide született egy évvel később nagyszüleim első gyermeke, Levente, ám ilyen körülmények között a kórházba jutás sem volt egyszerű. A mentőautó a földes úton nem jött be, így valahogy meg kellett oldani a kijutást. Ehhez szólni kellett a helyi tsz-elnöknek, aki elküldte a kocsist, hogy az istállóban fogja be a lovat és vigye ki nagyszüleimet a teklafalui köves útig. Átszálltak a mentőbe, majd így jutottak be végül a szigetvári kórházba.
Mire a következő évben nagyszüleim a második gyermekük, apám születését várták, Apó szerzett egy Danuvia motorkerékpárt. Nagyanyám este 11 órakor érezte, hogy menni kellene a kórházba, mire azonban ilyen későn, mindenkit feltrombitáltak volna a tsz-elnöktől a kocsisig és beértek volna Szigetvárra, másfél órába is beletelt volna. Apó úgy döntött, inkább motoron viszi be nagyanyámat a kórházba. A ködös éjszaka közepén, egy vadasparkon keresztül zötyögtek ki a vasúti sínek mentén végig futó keskeny ösvényre, ahol arra is figyelni kellett, hogy a motor lábtartója ne akadjon el a talpfákban. Kormos, nagyszüleim kutyája egész úton loholt mögöttük. Így teltek az első évek Bürüsön.
1965 őszén megjelent Öcsike, nagyanyám testvére. Épp leszerelt a katonaságból, és valami nőügyéből akart menekülni, ezért eljött nagyszüleimhez Bürüsre. Gondolta, itt majd nem talál rá a nem kívánt hölgy. Jelentkezett a tsz-be traktorosnak, aztán csakhamar beajánlotta Apót is, akinek a gyarapodó család miatt jól jött a pluszkereset, így elvállata a munkát. Hamar megtanulta munkafolyamatokat, és ezáltal belelátott abba az életvitelbe is, amit a hívei folytattak.
Fontos fejlemény volt ebben az időszakban, hogy az egyik közeli település lelkésze nyugdíjba készült. Drávafok akkoriban egy jó templomos gyülekezet volt, szép, tiszta parókiával rendelkezett, ráadásul stabil jövedelmet biztosított. Egyszóval irigyelt hely volt. Meghívták nagyapámat, hogy tartson a faluban bemutatkozó istentiszteletet, azonban a gyülekezet mondvacsinált ürügyekkel, például hogy nekik nem kell olyan pap, aki csibukol (nagyapám sokáig szenvedélyes pipás volt), aki zöld kalapot hord, vagy hogy nem kell olyan tiszteletes, aki traktorral jár megtartani a hittanórát, elutasították. Így Emese, a harmadik gyermek is Bürüsre érkezett. Ekkor Bürüs mellett már Kétújfaluban, Zádorban és Szörényben is ő tartotta az istentiszteleteket.
Apó jóban volt Kétújfalu katolikus papjával, Puskás Lajossal, akinek volt egy szolgálati autója. Ezzel a kis Puch 500-assal mentek be nagyanyámért és a babáért a kórházba. Mivel azonban egy darabig még várni kellett, míg elengedték őket, ellátogattak a szigetvári katolikus plébániára, ahol nagyapám három fiatal káplánnal ismerkedett meg. Egyikük, egy bohém ember, Timár György volt (aki később Ibafára került, ahol az általa gyűjtött, üveglap alá préselt szivargyűrűk stílszerűen illeszkedtek az itteni plébánia pipagyűjteményéhez). Az ő tervei alapján készültek a szembemiséző oltárok a pécsi katolikus templomokban. A trió másik tagja Csonka Ferenc, az illegális cserkészmozgalom egyik szervezője volt, aki később nagybátyámat, Leventét és apámat, Koppányt is elvitte magával az egyik, Lengyelországba szervezett zarándokútjára. Kettőjükkel és Várnagy Tónival nagyapám aztán évekig tartó, testvéri barátságot ápolt. Voltak időszakok, mikor Apó úgy érezte, a katolikus papoktól lelkileg többet kap, mint református kollégáitól.
Budapesten, a Váci utca 10. szám alatt működött egy olyan könyvesbolt, ahol a vásárlók folyószámlát nyithattak, így részletfizetéssel rengeteg könyvhöz lehetett hozzájutni. Mivel nagyapám világéletében nagy könyvfogyasztó volt, rendszeresen érkeztek innen a csomagok a Bürüs, Alsó utca 2., utolsó posta Teklafalu címre. Móricz, Shakespeare, Dosztojevszkij, a legkülönbözőbb könyvekkel gyarapította állományát. Egyszer, mikor Apó Budapesten járt, bement ebbe az üzletbe, és miután az ott dolgozók megtudták, hogy ő az a Bóka Bandi, akinek a könyveket az „Isten háta mögé” küldözgetik, nagyon jól elbeszélgettek. Főként a boltvezetővel ápolt ezután baráti kapcsolatot, aki később a családjával együtt meg is látogatta őket Bürüsön, és pár hétig élvezték nagyszüleim vendégszeretetét, az addig számukra ismeretlen vidéki hangulatban.
Bürüs közelében terült el a Szentegáti-erdő (ma a Szentegáti-erdő természetvédelmi terület, a Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság felügyelete alá tartozik), ahol rengeteg gomba nőtt. Apó szerette volna megismerni ezeket, így kedvelt könyvesboltjából beszerzett egy gombahatározót. A könyvben volt egy függelék, mely a Gombaszakoktatási Bizottság által szervezett fővárosi gombásztanfolyamokat hirdette. Nagyapám írt egy levelet a bizottságnak, hogy ilyen messziről elvégezhetné-e a tanfolyamot, küldenének-e neki jegyzeteket, amiből felkészülhet? Apó azt a választ kapta, hogy rendkívüli módon engedélyezik számára, hogy tanfolyam nélkül is letegye a vizsgát, jelenjen meg a vizsga időpontján Budapesten, a Keleti Károly utcában. Másfél hónapja volt, hogy mindent megtanuljon, elkezdte hát forgatni a korábban vásárolt határozókönyvet. Végül az összetett, alaktant, mérgezéstant, kereskedelmi ismereteket stb. tartalmazó vizsgát tanfolyam nélkül, kitűnően teljesítette, és még ott helyben jelentkezett a felsőfokú vizsgára is, mely többek között már latin neveket, erdészeti ismereteket is tartalmazott. Nem sokkal később Apó hivatalosan is gombaszakértő lett (nagyanyám pedig ezzel egy időben elvégezte a középfokú vizsgát). A társadalmi munka persze itt sem maradt el. Évtizedeken keresztül tartott ingyenes szaktanácsadást a környék lakói számára, vizsgálta be ingyenesen a saját szedésű gombákat. Haláláig tagja volt a Magyar Mikológiai Társaságnak.
