Nézz a kép mögé! című sorozatunkban híres festmények mögötti történetek elevenednek meg előttünk. A mesélő: Bencsik Gábor. A mű ezúttal: Na’Conxypan város a Marsban Gulácsy Lajostól
Különös ennek a képnek a címe: Na’Conxypan város a Marsban. Mintha itáliai táj lenne, ami érthető is, hiszen a festő, Gulácsy Lajos ha csak tehette, Olaszországban időzött. Kisvárosnak tűnik, de mindjárt a kerítés mellett szántóföld barnállik. Apró alakok furcsa kalapban, háttal, a nézőtől távolodóban – az ilyen mindig időtlenséget sugall. Béke és csönd – de mi az az alak ott a vörös torony tetőzete alatt? És egyáltalán, mi az a Na’Conxypan?
Vannak festői életművek, amelyeknek minden darabja külön-külön is lezárt egész. Egy Markó Károly festmény például egymagában is maradéktalanul élvezhető, nem szükséges hozzá ismerni a festő élettörténetét és más műveit. De vannak olyan életművek is, amelyek egyes darabjainak megértéséhez az egésznek az ismerete szükséges, mert minden egyes kép összecseng a többivel.
Amíg nyitva volt, Gulácsy, saját szavával a káprázatok festője egészen kivételes életművet alkotott, pedig műveinek a jelentős része elpusztult, elkallódott. Bár gyakorlatilag autodidaktaként kezdett festeni, tudni lehet róla, hogy szorosan követte a kora festészetének alakulását, személyes ismeretségben állt a kor összes jeles festőjével, a hagyományokhoz hű Munkácsyt és Székely Bertalant éppúgy becsülte, mint az újító Rippl-Rónait, sőt az avantgárd Kassákot. Járta a képtárakat és kiállításokat, volt, hogy régi mestereket másolt, volt, hogy átköltötte őket, de legfőképpen a saját álmait, vágyait és félelmeit festette a maga senkiéhez nem hasonlítható módján. Mondták rá, hogy szimbolista, dekadens, szecessziós, impresszionista, szürrealista vizionárius, de igazából önmaga volt, testvértelen és hontalan a művészetben és a magánéletben is.
Tragédiákkal terhes családban nőtt föl. Az apját huszonhárom évesen veszítette el, attól kezdve egy józsefvárosi szoba-konyhás lakásban élt a zsarnoki túlszeretetével ránehezedő édesanyjával. Tőle szökött el, ha csak tehette, Olaszországba, koplalni, gyönyörködni a tájban, a városokban, a műalkotásokban és álmodni magának egy külön világot, amelyben otthon lehet. Voltak barátai, de nem volt soha társa, csak a vágya a szépségre, a szerelemre. Egészen valószínűtlen ember, mondták a barátai a nyurga, furcsa arcú fiatalemberre, aki időnként reneszánsz ruhákban fényképezkedett, és aki egy egész külön várost talált ki magának: Na’Conxipánt. Saját nyelvet, saját népet, saját történeteket gondolt ki a maga teremtette városának, bizonyára azért, hogy ott elrejtőzhessék.
Na’Conxypan hercege címmel 2023. április 7. – augusztus 27. között Gulácsy Lajos életmű-kiállítása látható a Magyar Nemzeti Galériában
Ez a kép itt az első ábrázolás Na’Conxipánról, 1902-ből. Álomvilág, idill, azzal a rettenetes alakkal ott a torony mellett függve. De egy percig sem szabad hinnünk azt, hogy a tudat által kontrollált, szerkesztett kép, hogy Gulácsy valamely szándékkal festette ezt vagy azt a részletet. Ez az ő őszinte, belső, megfontolásokat nélkülöző víziója, és azért festette meg, mert így tudta megragadni.
Azóta is kísérti a különös nevű város a magyar szellemet. Weöres Sándor az 1943-ban megjelent kötetében egész versciklust szentelt Na Conxy Pannak. Juhász Gyula Gulácsy Lajosnak című szép versének zárósorában idézi fel, Kormos István pedig talán élete legszebb versét írta Gulácsy ihletésére: Nakonxipánban hull a hó.
Csontváryt életében észre sem vették, a halála után sok évvel fedezték fel, hogy mára a legszűkebb kánon vitathatatlan része legyen. Gulácsyt életében szerették, aztán az emléke elhalványult, és csak fokról fokra fedezték fel újra, hogy a műkritika az életében kivívott elismerésnél sokkal magasabbra emelje. Nem kétséges, hogy most már meg is marad ott.
Gondoltuk volna, hogy hazánk első világbajnoki címét egy téli sportnak köszönhetjük? Ráadásul egy olyan hölgynek, aki a teljes magyar műkorcsolyázást megújította? 123 évvel ezelőtt született Kronberger Lily, aki a műfaj úttörőjeként először lépett zenei kísérettel a jégpályára.
Erdei olvasókabin, egy este Dresch Mihállyal, felülhímzett fényképek, séták a múltban és Partért kiáltó dalok. A zajból kiszakító élményeket ajánlunk.
Kollégánk, Ferenczi-Bónis Orsolya Kovács András Péterrel készített interjút a gyermekkori traumák feldolgozásának fontosságáról és a továbblépés nehézségeiről, mely anyagáért novemberben a Média a Családért díjra jelölték.
A „fordulat évének” – Rákosi Mátyás minősítette így 1948-at – végére már egyértelművé vált, hogy a kommunisták egyeduralmat építettek ki, de a korábbi világ sem merült még teljesen alá, a karácsonyt sem igyekeztek még a fenyőünneppel felülírni. Az iskolai karácsonyi ünnepségek furcsa egyvelegei lettek hagyományos és újszerű rítusoknak és szimbólumoknak.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
