Muszáj szembenéznünk a valósággal

Mi, emberek hajlamosak vagyunk úgy viszonyulni a klímával kapcsolatos kérdésekhez, hogy ha sikerül megoldanunk a helyzetet, utána minden rendben lesz, holott ez a jelenség, bár következményeit tekintve közép- és hosszú távon számunkra és még számtalan földi életforma számára a legsúlyosabb lesz, valójában maga is csupán egy következmény és nem a probléma forrása. Egy ideje ugyanis a polikrízis folyamatában élünk, aminek kialakulásáért az ember és a globális ipari civilizáció, illetve annak működése felelős.

Ennek lényege, hogy több globális rendszer válsága áll ok-okozati összefüggésben, ezek a kölcsönhatásban lévő válságok így nagyobb károkat eredményeznek, mint amennyit egyesével okoznának, ha az alapvető rendszereik nem lennének mélyen összekapcsolódva egymással.

Ha például a globális ipari civilizáció működését vesszük, annak egyaránt léteznek bemeneti és kimeneti problémái. Utóbbiak közé tartozik a hulladékképződés, és itt nemcsak a műanyag szívószálakra meg szatyrokra érdemes gondolni, hanem a rengeteg többlethőre, illetve az iszonyatos mennyiségű üvegházhatású gáz termelődésére; ezek felhalmozódásának az egyik következménye az éghajlatváltozás. A bemeneti problémák, azaz a természeti erőforrások – a megújulók és a nem megújulók – túlhasználata és kimerülése azonban már önmagában is évtizedeken belül ellehetetlenítené a globális ipari civilizáció működését. Mindezek együtt rövidebb távon nézve valószínűleg súlyosabb katasztrófát fognak eredményezni.

Az éghajlatváltozással kapcsolatban sokan táplálnak kétségeket, mondván, a Földön volt már a jégkorszaktól kezdve a rendkívüli forróságig minden, vagyis egyszerűen csak természetes folyamatok zajlanak körülöttünk. Ez önmagában egy tényszerű állítás, csupán azt lenne fontos megvizsgálni, hogy ezek olyan időszakokban történtek-e, amikor az emberi civilizáció már létezett a bolygón.

Egyébként kevesen tudják, de ma is egy jégkorszakban élünk, egész pontosan az úgynevezett kainozoikumi eljegesedés egyik interglaciális szakaszában vagyunk, amikor a jég visszahúzódik, és már csak a sarkkörökön túl, illetve a magashegységekben található.

Ha az utóbbi nyolcszázezer év változásait nézzük, a glaciális és az interglaciális korszakok – tehát a jég Egyenlítő felé terjeszkedésének és visszahúzódásának – ciklikus mintája alapján éppen átfordulóban kellene lennünk a lehűlés irányába.

Ehelyett viszont az úgynevezett forró Föld állapot felé haladunk, méghozzá rendkívüli ütemben. Erre csak egy magyarázat van: a globális ipari civilizáció működésével kibillentettük a földi éghajlati rendszereket az egyensúlyi állapotukból. Összességében tehát nem arról van szó, hogy olyan folyamatok és következmények várnak ránk, amilyeneket a Föld még sohasem látott, hanem arról, hogy az időjárási jelenségek egyre szélsőségesebbé válnak, a gyakoriságuk exponenciálisan megnő, így rendkívül súlyos következményeket okozhatnak majd a mindennapi életünkben.

És hogy miként lehet minderre felkészülni? A tagadás helyett helyesebb volna megbékélni a valósággal, a mindenáron való túlélés helyett pedig a minőségi életre helyezni a hangsúlyt.

Ami, bármilyen közhelyesen hangzik is, nem a birtokolt javak függvénye. És az sem árt, ha biztos, ami biztos alapon tanulunk egy kis önellátást és önvédelmet, no meg ápoljuk, elmélyítjük emberi kapcsolatainkat. Mert eljöhet az idő, amikor nem marad majd semmi másunk, és hogy akkor hányan leszünk, akik számíthatnak egymásra, bizony mindennél fontosabbá válhat…

Fotó: Ficsor Márton