Fonó – a téli találkozások színtere
A fonó az asszonyok és lányok szórakozással egybekötött téli munkájának helyszínéül szolgált, ahol a hosszú, hideg estéken a szálakra bontott kender fonása közben mesék, balladák, históriás énekek előadásával, dalolással, jóslással, találós kérdésekkel múlatták az időt. A külön lány- és asszonyfonók mellett vegyes fonók is működtek, a közösen bérelt házban mindenki a saját fonalát fonta. A módosabb asszonyok időnként az otthonukba is meghívták a többieket, ez alkalmakkor mindenki a háziasszony aktuális munkáján dolgozott cserébe azért, hogy megvendégeli őket. A fonóban délután kezdték a munkát, és sokszor éjfélig maradtak, a közös helyszín fűteni- és világítanivalóját összeadták, és azt is, amivel megkínálták a legényeket, akik meghatározott napokon a jószágok ellátása után kapcsolódtak be a fonó életébe. Ez a helyszín teret adott az udvarlásnak, sőt a hagyományos falusi szokásokhoz képest jóval több lehetőséget kínált a lányok és legények vonzalmának kifejezésére leleményes, olykor tréfás módon, párválasztó játékok, táncmulatságok alkalmával. A falu minden lánya összegyűlt, aki valamilyen okból távol kívánt maradni, azért elmentek a többiek, nem hagytak neki kibúvási lehetőséget. A lányok adtak a megjelenésükre, de a munkájukkal is igyekeztek kitűnni, hiszen a legények elismerését azzal vívták ki igazán. A fonáshoz hasonlóan a tollfosztás is az asszonyok, lányok társas munkája volt a téli időszakban, és ugyanúgy alkalmat adott a szórakozásra is. Jellemzően akkor végezték, amikor a hiedelmek szerint fonni nem lehetett, például Luca és Borbála napján. A kacsák és libák tollára az eladó lányok kelengyéjébe kerülő párnák és dunnák megtöméséhez volt szükség. A tollfosztásnak is megvoltak a maga jellegzetes szokásai, játékai; ugyan táncmulatságokat nem rendeztek, oda is ellátogattak a legények, hogy szórakoztassák a lányokat.

Korzó – a vonzó városi séták helyszíne
A korzók és parkok évszázadokon keresztül fontos városi közösségi térként, a társadalmi élet központjaként működtek. Mindenki tudta, hol és mikor kell megjelennie ahhoz, hogy találkozzon az ismerőseivel. Az ottlét már önmagában társas eseménynek számított: lehetőség nyílt beszélgetésre, a hírek megosztására, valamint az ismerkedésre, udvarlásra is. A közterek tervezésekor ügyeltek arra, hogy könnyen megközelíthetők legyenek, a korzók és parkok világát szökőkutak, zenepavilonok kialakításával, rendszeres események szervezésével tették még vonzóbbá. A közösségi élményt meghosszabbíthatták a közeli piacok, kávéházak és cukrászdák.

Bál – a jeles napok fénypontja
A bálok a falvakban és a városokban egyaránt a társadalmi élet kiemelkedő alkalmai voltak, a részvétel a közösséghez tartozást fejezte ki. Nemcsak szerelmek szövődtek, de barátságok, munkakapcsolatok is kezdődtek, gazdasági megállapodások születtek. A bálok közös célon – jótékonyság, ünneplés vagy az összetartozás kifejezése – alapultak, a közösség tagjai gondosan készültek rájuk, az esemény előtt és utána is a beszélgetések egyik fő témáját képezték. A bálokat rendszerint jeles napokon, karácsonykor, farsangkor, húsvétkor, pünkösdkor, búcsúkor vagy nagyobb munkaalkalmak végén, aratás, szüret után rendezték meg. Ünnepi rend és szabályok – táncrend, meghívó, öltözködési etikett – határozták meg ezeket az eseményeket. Foglalkozás szerint is szerveztek bálokat, az iparosbálok szokásai például a céhes hagyományokhoz kapcsolódtak.

Kút és mosóhely – pogány szokásoktól védett helyek
A 20. század elejéig a kutak, források, mosóhelyek, malmok, köszönőfák  környéke fontos falusi találkozási pont volt, ahol az emberek megbeszélték ügyes-bajos dolgaikat, a közösségben felmerülő problémákat. A ruhákat és a kendert a lányok és asszonyok nagyobb csoportokban mosták, így a mosóhelyek a hírek forrásaiként is szolgáltak. A malmokban ugyancsak sokan megfordultak, ráadásul távolabbi vidékekről is érkeztek emberek, akik az őrlésre várva társaloghattak. A köszönőfák kifejezést általában útkereszteződések környékén álló, nagyobb fákra használták. Ezeken a széltől védett, árnyékos helyeken pihentek meg vagy épp várták be egymást a szántóföldeken dolgozó munkások. Bizonyára Szent László sem tulajdonított volna ilyen nagy jelentőséget az említett helyeknek, ha csupán néhányan fordultak volna meg a környékükön. A kereszténység védelmében hozott rendelkezései egyikében így ír: „Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy pedig fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel lakoljanak.”

Csárda – a puszta központja
A fogadósszakma magyarországi létének első írásos bizonyítéka egy 1279-es esztergomi oklevél, amely név szerint említi Kopasz Péter fogadóst. A leginkább városok és falvak vendéglátóhelyeként szolgáló fogadók mellett az alföldi puszták közösségi életének is megvoltak a színterei, mégpedig a csárdák. A szó először Baróti Szabó Dávid 1740-es Kisded szó-tárában, „pusztában lévő vendégház” értelemben szerepel. Az első csárdákat Károlyi Sándor gróf építtette birtokain – Gyálon, Újfalun, Vécsen és Jatón – az 1720-as években. Az elsők között lehetett a Kecskemét tulajdonában lévő bugaci, valamint a híres hortobágyi csárda is az egykori sóút mentén – utóbbi helyszín ihlette Petőfi Sándor Hortobágyi kocsmárosné… című népies helyzetdalát is. A hortobágyi csárda több mint háromszáz éve várja a megfáradt utazókat. Egy 1853-as összeírás alapján Debrecen környékén tizenhét csárdát számláltak, a Tiszafüred mellett ma is álló Meggyes csárda napjainkban múzeumként működik. Déryné Széppataki Rózáról fennmaradt egy csárdában megesett történet: egyszer Kassáról tartott Kolozsvárra egy fellépésre, de nem ért el Tállyáig, beesteledett, és egy ütött-kopott csárdában kellett meghúznia magát. Kitört ablakok, zár nélküli ajtók, piszok fogadta. Amikor kérdőre vonta a csárda tulajdonosát, az nevetve csak annyit felelt: „miért újítanám fel ezeket, nem jön ide becsületes ember, a részeg betyároknak nem lehet parancsolni”.

Kávéház – amely fogalommá emelte a fővárost
„A kávéházban fény volt és meleg, s ha környezetünk gyertyavilágos sötétségéből oda beléptünk, akkor úgy éreztük, hogy mégsem vagyunk annyira elhagyatottak. Ott voltak barátaink és ott volt minden menedékünk” – olvashatjuk Füst Milán visszaemlékezésében. A 19. században, majd a 20. század első felében Budapestet nem véletlenül nevezték a kávéházak városának. A századforduló tájékán közel ötszáz kávéház asztalánál üldögéltek és osztották meg egymással a legújabb híreket főleg a kis- és középpolgárság képviselői. Különféle tematikus – irodalmi, művész- és politikai – kávéházak alakultak, s megvolt a találkozóhelyük a kereskedőknek, az ügynököknek, a bíráknak és a katonatiszteknek is. A legnagyobb irodalmi pezsgés a 19. század elején a Filozófusban, 1841-től a Pilvaxban, az 1890-es évektől pedig a Centrálban, a Fiuméban és 1894-től a világ egyik legszebb kávéházában, a New Yorkban zajlott, a karzaton volt a Nyugat híres szerkesztőségi asztala. A falak közt Ady Endre, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Mikszáth Kálmán, Tóth Árpád mellett műkedvelők és mecénások, festők, újságírók, filmesek, zenészek, színészek és kispolgárok olvasgatták a hírlapokat és fogyasztották a feketét nap mint nap.

Kaszinó – a közérdekű eszmecserék fóruma
A kaszinók a vagyonosodó polgárság és a nemesség találkozási helyeként működtek egész Európában, hazánkban a második világháborúig a társadalmi élet fontos színterei voltak. A Pesti Casino Széchenyi István kezdeményezésére jött létre 1827-ben a közművelődés, a közérdekű eszmecsere és az ország fejlődésének előmozdítása céljából – neve 1830-ban Nemzeti Casino lett. Széchenyi az alakuló ülésen elhangzó beszédében így foglalta össze a céljait: „a Londoni, Párisi, Gráczi, Prágai s több casinok példáján, a mi Hazánkban is legyen egy olyan megkülönböztetettebb díszes összegyülekező hely, melyen főbb és előkelőbb s jobb nevelésűek, eszes, értelmes férfiak a társasági rendek mindenik osztályából egymással vagy barátságos beszélgetés végett találkozzanak, vagy többféle politikai ujságokat, mint amilyeneket rendszerént a kávéházakban találni lehet, s hasznos gazdasági, tudományos, művészi hónapos írásokat olvassanak.” A Nemzeti Casino kezdetben a Dorottya utcai Vogel-házban és a Lloyd-palotában működött, majd 1859 után a Cziráky-palotában, az épület azonban 1944-ben olyannyira megrongálódott, hogy le kellett bontani. A kaszinó alakuló ülésén százhetvenöt tagot számoltak, 1895-ben már hétszázhuszonhárman voltak, tiszteletbeli képviselője volt többek között Rudolf trónörökös is. Értékes, harmincötezer kötetes könyvtárát Széchenyi István háromszázharmincnyolc kötetes gyűjteménye, valamint a tagok kétszázötven kötete alapozta meg. A második világháború alatt súlyos károkat szenvedett a gyűjtemény, ma az MTA Könyvtár és Információs Központban közel tizenkilencezer kötetet őriznek belőle.