„Nincs tányércsördülés kanál nélkül” szól a mondás, utalva arra, hogy csak ott kerülhet sor veszekedésre, ahol mindkét fél hajlandó erre, illetve, hogy ok nélkül nincs veszekedés. A „tányér, tál csörrenés nélkül nincs” szólás is azt jelenti, hogy minden családban előfordul néha egy kis összezördülés.
De mióta van egyáltalán lehetőségünk csörrenteni a tányért, mióta használunk tálakat? A középkorban az egy tálból evés volt szokásos, a tálak nemesfémből, ónból vagy fából készültek. A Magyar néprajz köteteiből megtudhatjuk, hogy az egyéni tányér használata Itáliából terjedt el, és hazánkban a 16. század második felében már ismerték a lapostányér használatát. A források tanúsága szerint ekkor a nagyurak már következetesen tányérból étkeztek, de a céhlakomákon a résztvevők még tányér nélkül, közös tálból ettek. 1700 körül viszont a mester legényével, inasával a maga házánál már köznapon is rendszeresen saját tányérról evett.
A falusi háztartásokat a tányért is készítő tálasmester látta el. A nem tűzálló, mázas edényt előállító mesterség a 15–16. században terjedt el hazánkban. A 18. század végétől a parasztházakban a mázas cseréptányérokat falra akasztva vagy bútorra kiállítva díszedényként használták. A peremterületi falvakban, a tanyavilágban a 19. század végén is még rendszeresen tányér nélkül, közös tálból ettek.
Közös tálból, főzőbográcsból, lábosból ették a paprikás húst. Régi szokás szerint a szabad tűzhelyen főtt ételek nagy részét a főzőedényben állították az asztal közepére, alá pedig, hogy ne kormozzon, kukoricalevélből font alátétet tettek. A mezőn dolgozó családok a magukkal vitt ételt is a fazékból, lábosból, tálból fogyasztották el.
Tömörkény István Délebéd című novellájában részletesen írja le az egy tálból kanalazást. A szegedi tanyavilágban a gazda két fiával és két fogadott munkással a munkát megszakítva megy be ebédelni.
A földdel tapasztott szoba hűs bensejében az öreg asztalon nagy kerek tálban áll a tarhonyás lé, elkészítve ahhoz értő módon mindennel, ami bele való. Körülállják az asztalt, […] öt kanál van kirakva, abból a fajtából, melyet kalánnak szokás nevezni, mivelhogy fából való. […] Mellette nagy karaj kenyerek, a rozzsal kevert búza barnás színével, abból is öt szelve éppen. Legelsőbben Förgeteg meríti a tálba a kanalat, s a szájához emeli az ízletes ételt azzal a tudással, amely már szokása a parasztikus embernek. Mert asztalkendő gyanánt a kenyérkaréjt szokás a kanál alá tartani, mert az elcsöppent ételért – messzirűl szedve – először is kár, másodszor meg nem tisztesség. […] Az öt kanál, mintha hajósok csapkodnák evezőkkel a vizet, ütemesen merül a tálba, […] a kanalak egyszerre haladnak a tál felé, a másik kézben tartott kenyerek is egyszerre állnak oda az edény széléhez, azután kenyér és kanál egyszerre szorulnak a szájhoz. Az étel rohamosan fogy, a kanalak széles alja nagy mennyiséget vesz el belőle minden újabb támadásnál.
Az egy tálból evés még a 20. század első felében is előfordult az egész magyar nyelvterületen, de bizonyos szokásokhoz kapcsolódva. Ahogyan azt a Magyar néprajzban olvashatjuk, az Őrségben csak fiatal házasok ettek saját tányérból, Göcsejben – miután a saját tányér használata már általánossá vált –, a főtt, aszalt gyümölcsöt még közös tálból ették a téli estéken, a Szigetközben pedig a levest, kását, főtt tésztát kanalazták a közös tálból.
Fotók forrása: Néprajzi Múzeum
