A „kosarat kap” kifejezés jelentése a házassági ajánlat visszautasítása vagy általánosságban egy kérés elutasítása. De miért éppen kosarat kap az, akit visszautasítanak? Bárdosi Vilmos Magyar szólások, közmondások értelmező és fogalomköri szótára című munkája szerint a szólás eredete egy elsősorban német nyelvterületen ismert, a középkor regényes lovagvilágába visszanyúló romantikus történet emlékét őrzi. Eszerint a várkastélyokban élő nemes kisasszonyokat szerelmük csak a toronyszoba ablakán keresztül tudta megközelíteni. Oda pedig nemcsak hogy nem volt könnyű feljutni, de kizárólag a kisasszonyok segítségével volt lehetséges.
Az ifjú hölgyek ugyanis ezen elképzelés szerint maguk húzták fel egy csigán leeresztett kötélen függő kosárban udvarlójukat a titkos találkozóra.
Megtörtént viszont, hogy a kisasszony ablaka alatt nem az az ifjú jelent meg, akire a hölgy számított. Ezért, ha olyan udvarló jelentkezett, aki nem tetszett az úrhölgynek, és udvarlása nem volt kívánatos a számára, lyukas fenekű kosarat bocsátott le neki, amelyből kipottyant a lovag, vagy nem húzta fel a kosarat teljesen az ablakig, hanem függni hagyta a levegőben a megszégyenült udvarlót. A monda alapját egy Németországban több változatban is ismert történet adta, amely szerint Vergilius római költőt tette csúffá szíve hölgye azzal, hogy a leeresztett kosarat csak félig húzta fel, mert helyette egy váratlanul felbukkant másik udvarlóját választotta.
A romantikus történet nyomán alakult ki Németországban az a szokás, amely szerint a hölgyek nemkívánatos udvarlójuknak jelképesen egy üres vagy lyukas fenekű kosarat küldtek vagy akasztottak személyesen a nyakába. Ez a szokás Németországban egészen a 20. század elejéig fennmaradt, sőt, ahogyan Bárdosinál olvashatjuk, néprajzi és nyelvi adatok bizonyítják, hogy e szólások magyar földön a némettel párhuzamosan, tehát nem annak átvételeként is megjelenhettek. Példa erre, hogy Balassi Bálint egyik 1577-ben kelt, bátyjához írt levelében használja ezt a kifejezést: „Hiszem per parabolas megadják értenünk, az mihez kelljen magunkat tartanunk. Nem akarnám, hogy esmét kidőlnék az kosárból.” Gyöngyösi István Porabúl megéledett főnix című, 1693-ban megjelent költeményében szintén erre a szokásra utal:
„De elég volt eddig: mondd ki voxodat / A több követekkel Décsei is itt jár, / Ennyi várására utolsó választ vár, / Ha üres kasárral bocsátnád, lenne kár.”
Azt pedig, hogy ezt a kifejezést nem csak a költők használták, hanem az egyszerű emberek körében is elterjedt, Fél Edit néprajzkutató Kocs 1936-ban című könyve is bizonyítja. A kötet lánykérésről szóló fejezetében arról olvashatunk, hogy a legény, amikor már biztos volt a dolgában, azt mondta a lánynak, hogy holnap kérőt küld hozzá. Másnap délelőtt a küldönc, egy fiatal férfi meg is érkezett a lányos házhoz, és következőkkel kopogott be: „Sz. I. megbízott, hogy nősűni akar, hogy a J-t választotta ki a többi közű, ezt szeretné magáévá tenni, mit szénának hozzá a szülők, meg a lány is.“ A szülők általában igent mondanak, előfordul azonban, hogy így felelnek: „fiatal még a lányunk, ráér még, vagy hogy maj megüzennyük.“ El is terjedt ilyenkor, hogy
„no lukas kosarat dobtak ám utána…“
Erdélyi János Magyar közmondások című könyvében azt a magyarázatot olvashatjuk, hogy a szólás egy kosárkötő lányáról szóló történetből ered. A szépséges lánynak ugyanis sokan próbáltak udvarolni, ő viszont a maga által font kosarakat küldött az ifjaknak, így jelezve, hogy nem fogadja szívesen az udvarlásukat. Érdekesség, hogy az „Egyszer egy királyfi” kezdetű népdalban szintén a kosárkötő lánya szerepel, aki nemcsak szívesen fogadja a magát szegény kocsislegénynek kiadó királyfi udvarlását, de amikor az királyként visszatér, kikosarazza, hiszen van már udvarlója: a szegény kocsislegény.
Kiemelt kép: Bihari Sándor: Leánykérés
