„Sanyi, minket is fényképezz le!”
Németh Sándor, a DAC fotósa
A komáromi új hídon autózunk át a Duna túlpartjára, hiszen most el akarjuk kerülni Komárom belvárosát, messzebbre tartunk. Dunaszerdahelyre megyünk, hogy találkozzunk Németh Sándorral, a nyolcvanhárom éves nyugdíjas lakatossal, aki évtizedeken át fényképezte kedvenc futballcsapata, a szlovák első osztályú DAC mérkőzéseit, és aki a futball-legendák városában maga is legenda lett. Hivatásból, szívből állt a pálya szélén, megörökítve a csapat szép és szomorú pillanatait. A városba megérkezve vele és Nagy Krisztián kommunikációs vezetővel rögtön a stadionhoz sietünk, ugyan hol máshol folyhatna a beszélgetés. Sanyi bácsi elégedetten pillant fel az impozáns épületre. „Ez az igazán szép stadionunk, ez a harmadik.” Szó, ami szó, már kívülről is látványos, nagyvárosok is megirigyelhetnék. Dunaszerdahely mindössze huszonháromezer lelkes kisváros azon a bizonyos, Pozsonytól Komáromig húzódó nagy szigeten, amit Csallóközként ismer a magyarság. Itt több mint egy évszázaddal Trianon után is még erős többséget alkotnak a magyarok. Négy lakosból három Dunaszerdahelyen is magyar nemzetiségű, legalábbis ami a bejelentett lakosságot illeti. Bő évszázada, amikor az első futballpálya elkészült, a négyezer lakos között mindösszesen harminchárom szlovákot számláltak, ami alacsonyabb arány volt, mint a budapesti szlovákoké.
De most nem azért jöttünk, hogy a múlton merengjünk, hanem mert itt mást jelent a futball, mint másutt. A város csapata, az FC DAC 1904 nem csupán sportegyesület, hanem a magyar identitás elválaszthatatlan része. Az egyesület nevében a szám természetesen a jogelőd DSE alapításának évére utal, és a DAC-ot is akárki magyar könnyen megfejti: Dunaszerdahelyi Atlétikai Club. Az első lelátó még fából épült, a második már részben kőből, de a sikeres csapat szurkolótábora azt is kinőtte. „Akárhogy is fáj, déácé a sztár!” – mondja mosolyogva Sanyi bácsi, és mi tudjuk, hogy nem nekünk fáj, hanem az ellenfeleknek. A 2016 és 2019 között épült új stadion tágas előcsarnokában üvegfallal elválasztva Szent Györgynek szentelt kápolna fogadja a szurkolókat, bizonyítva, hogy itt tényleg más a futball, mint a legtöbb városban. Az előcsarnok felső szintjére lift visz, itt a mozgássérült drukkerekre is gondolnak. Krisztián fényképekkel teli kartondobozokat tesz az asztalra, a képeket egytől egyig Sanyi bácsi készítette a csapatról.
A mai fényképezés egészen más, mint a régi volt. Neked is biztosan ott van a telefonodon több száz kép, de ki látja? A papírkép, az megmarad, azt mindenki láthatja száz év múlva is. Vagy kétszáz, vagy ki tudja, mennyi idő múlva.
Vesszük ki a fotókat, mindegyikről eszébe jut valami, ráismer emberekre, meccsekre, gólokra. „Pentacon Sixem volt, azzal mennyi menyasszonyt lefényképeztem! Mert esküvőre is jártam, nem csak meccsre. Mikor kezdtem? Hatvanhárom éve!” Kezébe vesz egy képet. „Na nézd csak, ennek a nagyítása ott van az oszlopon. Az előző stadionban még több képem volt. Ó, itt ez a másik, ez nagy nap volt, tényleg. Bíró Tomi, nyugodjék békében, évtizedekig ő volt a bemondónk, felhívott telefonon, hogy feltétlenül menjek a meccsre, meglepetés ér. Hát tényleg ért. Három játékos búcsúmeccse volt, 9300 ember, ott a pályán köszöntöttek engem, ezt a DAC-mezt kaptam, látjátok?” Pakolgatjuk a fényképeket, jönnek elő az emlékek. „Ez az! A Bayern München elleni meccs, itt, Szerdahelyen! Tizenötezer néző! Elátkoztam azt a szemét bírót, hiába, jobbak voltak. Azért mi is jók vagyunk, csak idehaza elengedjük a pontokat. Van sok helyzetünk, de kihagyjuk. A helyzetet be kell rúgni, a futballt gólra játsszák.”
A játékoskijárón át lemegyünk a pálya szélére. A fűre lépni kívülállónak nem azért nem szabad, mert nem bírná, hanem mert az utcáról valami fertőzést vihetünk be. A mai pályák füve kényes jószág, a stoplis cipő taposását kibírja, de a fertőzések tönkretehetik.
A DAC a szlovák bajnokság egyik legerősebb csapata, a legnagyobb szurkolótáborral. Az utóbbi tíz szezonból kilencszer itt volt a legmagasabb a nézőszám, az átlag eléri a négy és fél ezret. Ezek szerint a város lakosságának negyede-ötöde kijár a meccsre? Nagy Krisztián mosolyog. „Azért az túlzás lenne. Tág környékről járnak ide, még Magyarországról is, látjuk a bérletekről. De azért tényleg sokan jönnek a városból is. Szerdahely szereti a DAC-ot, a várostól rendszeres anyagi támogatást is kapunk.”
Sanyi bácsi felkapaszkodik a lelátóra, megyünk mi is vele. „Itt ismerik egymást az emberek. Mikor a pálya szélén fotóztam, sokszor kiabáltak a drukkerek: »Sanyi, minket is fényképezz le!« Le is fényképeztem, aztán volt, aki eljött a képért, volt, aki nem. Itt magyarul megy a szurkolás, magyarul kiabálják, hogy »mi vagyunk, otthon vagyunk, győzni kell!«. A legemlékezetesebb meccs a Bayern München elleni, meg a csehszlovák kupa megnyerése. Az nagy dolog volt. Az egész város ünnepelt.”
Indulunk. Sanyi bácsi megáll, visszafordul. „Ezeket a reflektorokat szeretem. Látom őket a hálószobám ablakából. Ha nem vagyok kint, akkor is látom, hogy kezdődik a meccs. Hajrá, DAC!”
Ez a hely meghatározza a mindennapjainkat
Nagy Krisztián, a DAC kommunikációs vezetője
A története magától értetődően kapcsolódik DAC-hoz, szinte beleszületett a klub életébe.
A nagyapám több mint ötven évet töltött a klub kötelékében, édesapám pedig különböző munkakörökben dolgozott nemcsak a futballklubnál, de általánosságban a tornaegyesületnél is – az első csapatnál ő volt a csapatvezető még a föderális bajnokság utolsó idényében. Tehát valahogy magától értetődik az én kötődésem is. Apukám szokta mondani, hogy alig tudtam járni, már mentem vele a meccsekre. Az emberek többsége arra emlékszik, hogy mi volt az első mérkőzés, amin részt vett, én pedig arra, hogy mi volt az első, amin nem lehettem ott – nehezen viseltem.
Melyik meccs volt az?
Egy Sparta-meccs volt az újonc idényünkből – az 1985–86-os szezonról beszélünk, amikor a csapatunk először játszott a csehszlovák élvonalban. Tavasszal jött Prágából a nagy Sparta, és nem vitt ki az édesapám, mert féltett, hogy túl sok ember lesz, meg talán a prágai szurkolóktól is. Kilencéves voltam akkor. Visszatérve, a két kezem ujjain meg tudom számolni, hogy az elmúlt negyven évben hány hazai meccset hagytam ki, és az elmúlt több mint tíz évben, amióta hivatalosan is itt dolgozom, az összes idegenbeli mérkőzésen is kint vagyok. Ez a hely olyannyira meghatározza a mindennapjainkat, hogy amióta az eszemet tudom, a hétvégi programot a DAC-meccshez alakítjuk. Ez hagyomány.
Harmadik, otthonon és a munkahelyen túli, megtartó helyekről írunk. Ezek szerint ez a stadion is ilyen?
Itt, Dunaszerdahelyen a foci iránti szeretet nem új keletű dolog, már a világháború előtt is ezer-ezerötszáz ember kijárt a meccsekre az alig hatezer fős városból. A DAC viszont nem csak Dunaszerdahelyé, az egész Csallóközé, és a teljes felvidéki magyarság szimbólumává vált az utóbbi években. Emellett a mérkőzés az egyetlen alkalom, ahol rendszeresen nagy számban találkozhatunk. Csallóköz lényegében egy sziget, a szigetlakók pedig mindig valamilyen módon elkülönülnek a többiektől. Mi is kissé különcök vagyunk a tájszólásunkkal, az összetartásunkkal, azzal, hogy mennyire büszkék vagyunk a régiónkra.
Hogyan alakult hivatássá a személyes kötődése?
2005-ben elindítottam egy szurkolói honlapot a klub százéves évfordulója kapcsán, egyfajta internetes múzeumként, megtalálható rajta a DAC szinte teljes archívuma. Nem csupán a múlttal, hanem az aktuális eseményekkel is foglalkoztam. Igaz, ez még csak hobbi volt, de ennek apropóján kerültem az elnökségbe 2007-ben. Utána következett egy nehezebb időszak a klub életében, majd a jelenlegi tulajdonos, Világi Oszkár érkezésével lettem újra megszólítva, hiszen szurkolóként és városi képviselőként is beleláttam a klub működésébe. Végül a jelenlegi elnökkel, Végh Tiborral 2014-ben felkértek, hogy főállásban is segítsem az itteni munkát.
Még nem készült olyan film a felvidéki magyar közösségről, mint a DAC film. Fontos alkotás. Mit jelent?
Hatalmas megtiszteltetés, úttörő dolog. Nagyon hálásak vagyunk érte. A klub százhuszadik évfordulójára készült, egyfajta születésnapi ajándékként tekintettünk rá. A szurkolók részéről is nagy érdeklődés övezte, alig várják, hogy a televízióban is megnézhessék.
A legfontosabb üzenete talán az, hogy megmutatja, kik vagyunk, és miért vagyunk ilyenek. Tükör számunkra is és az itteni többségi lakosság számára is. Magyarázat arra, hogy nem valaki ellen vagyunk, csupán a saját érdekeink mellett, amivel senkit nem szeretnénk bántani. Viszont összetartunk.
Ez az összetartás már egész kicsi kortól nagy jelentőséggel bír.
Az utánpótlás-akadémiánk a felnőttfocira nevel játékosokat, aminek már vannak látható eredményei is, de nyilván tudjuk, hogy a gyerekeknek csak egy része lesz profi focista, így ez csak egy a céljaink közül. Az egészséges életmód mellett arra neveljük a fiúkat és a lányokat – igen, van lánycsapatunk is –, hogy egy bizonyos értékrend mellé fel tudjanak sorakozni, és olyan emberekké váljanak, hogy megállják a helyüket az életben. Ha nem profi focistaként, akkor szurkolóként erősítsék tovább a DAC közösségét. Emellett, mivel magyar, szlovák és külföldi játékosaink is vannak, megtanulják azt is, hogy nem baj, ha kicsit különbözők vagyunk, az elfogadás mindig előremozdítja a fejlődést.
A DAC az élet más területein is összehozza az embereket
Tősér Ádám filmrendező
MTI/Kocsis Zoltán
A DAC film kapcsán azt nyilatkozta, nem nagy dolog arról filmet forgatni, hogy a világ különböző tájain a labdarúgás milyen kapcsolatban van a társadalmi helyzettel.
Ezt tartom, de az itteni közösség valóban különleges. Szeretek megszállott emberekkel dolgozni, és általában amikor filmet készítek, mindig van egy vagy több ilyen, köréjük rendeződik a történet. Ez itt is tetten érhető.
Ebben az esetben szinte minden megszólalóra igaz ez az állítás.
Igen. Ott van például Nagy Krisztián, aki beleszületett ebbe a világba, a magánélete szinte összefonódott a klubbal. A magyarországi egyesületeknél általában vándorolnak a kommunikációs vezetők, Krisztiánban viszont olyan elköteleződés dolgozik, olyan lelkiismeretes munkát végez itt, hogy elképzelhetetlen, hogy máshova igazoljon. És nem csak a foci miatt. Ebben a környezetben egyébként az is teljesen normális, hogy valaki úgy legyen DAC-szurkoló, hogy közben nem is rajong a fociért. Ez mondjuk nem Krisztiánra, de sokakra igaz.
Mi lehet ennek az oka?
A dunaszerdahelyi stadion nemcsak egy tér, amely egyenlővé teszi az embereket, hanem egy találkozási hely. Nem egy-két nyolcvanévesnél is idősebb nénit, papot lehet látni a sorokban – utóbbiak például a prédikációjukba is bele szokták szőni a pálya történéseit. Különböző társadalmi státuszú emberek szurkolnak együtt: amikor veszít a csapat, együtt szomorkodnak, amikor nyer, együtt örülnek, egymás nyakába ugranak. Mindenki bajtárs. Nem csak barátok, távoli rokonok találkoznak itt körülbelül kéthetente. A mai világban ki az, aki kéthetente találkozik például az unokatestvérével? A lelátón a Kárpát-medence egyik legkülönlegesebb közössége gyűlik össze, méghozzá rendszeresen. Ez nagyon fontos dolog. A DAC az élet más területein is összehozza az embereket – ha itteni szurkoló vagy, az a mindennapokban is megkönnyíti a boldogulást. Ha a városban találkozol valakivel, akit látásból ismersz a stadionból, biztos, hogy egészen más hangnemben kezdtek el beszélgetni.
Ezért választotta azt a megoldást, hogy a film narráció nélkül készüljön, az emberek egyesével, maguk meséljék el a közös történetüket?
Igen. Szép lassan nyertük el az emberek bizalmát, akik sok esetben egymást ajánlották. Egyébként ilyen szempontból kifejezetten nehéz a film. Ezzel a témával könnyű lett volna belemenni egy ingoványos utcába. Mi viszont nem akartunk botrányt kelteni. Se így, se úgy. Meg kellett találnunk azt az egészséges egyensúlyt, hogy tárgyilagosak legyünk, mégse hagyjunk ki érzelmi szempontból is kulcsfontosságú részeket.
Hogyan formálódott a saját DAC-képe a forgatás előrehaladtával?
Nem mondanám, hogy sokat változott, de jobban kinyílt, több rétegét látom ennek a világnak. Budapestről tényleg nehéz megérteni, milyen az, hogy szerdán kiszállsz a kocsiból a városban, és már az utcasarkon azt ordítja valaki, hogy „hajrá, DAC!”. Noha a meccs csak szombaton lesz, folyamatos beszédtéma: előtte arról beszélnek, mi lesz majd, utána arról, mi volt. Dunaszerdahelyen minden kocsma szurkolói kocsma a hét minden napján. Rendezőként szeretem, ha megmagyarázhatok dolgokat, eloszlathatok tévhiteket.
Ezzel a filmmel bemutatunk valamit, amire az emberek kíváncsiak, de a személyes tévhitek miatt nem látják a teljes képet. Nyilván megvan a történetben a ránk picit jellemző folyamatos elégedetlenség is, de DAC-meccsre járni régen is ünnep volt, és ma is az. Nem véletlenül.
Tud olyanról, aki a film hatására látogatott ki egy dunaszerdahelyi mérkőzésre?
Persze, nem is egyről. Valószínűleg ott lesznek a következőn is.
Kapcsolódó:
