Végh Attila negyedszázada van jelen az irodalmi életben. Első verseskötete, Az ügyész sétája 1999-ben jelent meg. Harminchét éves volt ekkor. Késői indulás, mondhatnánk, főleg annak fényében, hogy manapság számos olyan első verseskötet jelenik meg, amelynek szerzője alig múlt húszéves. Végh esetében a késői indulás érthető volt. Verseinek hangoltsága eleve megkívánta az élettapasztalatot és egynémely alapvető kérdés átgondolását. Ezt a költészetet a kezdetektől meghatározza a filozófia iránti érzékenység, elsősorban a görög bölcselet és az egzisztencializmus jelenléte Szókratésztől Heideggerig. Azt hihetnénk, az ilyesmi erősen megterheli, szárazzá és életidegenné teheti a verseket, de Végh esetében nincs szó erről. Nála a filozófia egészen organikusan, magától értetődően járja át a műveket, jelenléte sosem tolakodó, és legtöbbször inkább vízjelként, a szöveg mély rétegeiben van jelen.

Első kötetének megjelenése óta számos könyvet publikált, ezek legtöbbje verseskötet, továbbá akad köztük esszé, kispróza és regény, sőt természetfotó-albumok is. Végh évtizedek óta foglalkozik természetfotózással, az utóbbi években pedig sajátos hangulatú természetfilmeket is készített, amelyekkel hazai és nemzetközi díjakat is nyert. Ezek a képek és filmek nem különböznek a költészetétől és esszéinek világától. Közös jellemzőjük, hogy a határpontokat keresik, a leheletfinom áttűnéseket, a lét nehezen megragadható árnyalatait. Az ittlét titokzatossága foglalkoztatja, az emberben és a természetben rejlő, fenséges tágasság.

Legutóbbi kötete, a Halálcsillag néhány hete látott napvilágot. Különös műfajú könyv ez, leginkább talán esszéprózának nevezném. Az esszépróza tipikusan 20. századi műfaj, és Márai Sándor például utálta. Azt mondta, olyanok írnak esszéprózát, akik képtelenek egy valódi regény megírására. Vitatható álláspont, Márainak talán nem volt egészen igaza, mert a Halálcsillagot éppen ez a keveredés teszi izgalmassá. Persze sajátos izgalom ez, mert nem a könyv cselekménye az izgalmas, hanem a levegője, az atmoszférája. Végh a filozófiai merengéseit gyúrja itt egybe életének határpontjaival, meghatározó élményeivel.

A sűrűbe vezető, kanyargó ösvényekről fogok mesélni

– írja a könyv előszavában. És valóban ezekről mesél. Ezek a sűrűbe vezető ösvények mindnyájunknak ismerősek lehetnek. Olyan élmények itt az útjelzők, amelyek nehezen megkerülhetők. A kérdés csak az, mihez kezdünk velük, milyen következtetéseket vonunk le belőlük. Mi történik az emberrel, amikor egy katartikus hatású filmet lát a moziban? Mi történik az emberrel, amikor kisgyerekként egyszer csak rájön, hogy az utcán a többi ember ugyanazt a nyelvet beszéli, mint ő? Mit jelent az, amikor az ember csodálkozik?

Szerzőnk kérdései emberi kérdések, de a legtöbben nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget az efféle kérdéseknek. Őt viszont erősen foglalkoztatják, mert úgy sejti, hogy ezek nyithatnak kaput az ismeretlenbe, önmagunk feltérképezetlen tájaira.

A filozófia – sokan így tartják legalábbis – nem jó semmire. Értelmetlen időpocsékolás. Játék a szavakkal, öncélú foglalatosság, nem vezet sehová. Végh úgy látja, hogy a filozófia egyenesen a semmibe vezet. Ami nem azt jelenti, mintha nem lenne célja és értelme.

A semmi nála nem az értelemnélküliséget jelenti, hanem az ismeretlent, azt a vidéket, ahonnan még nem tért meg utazó, és ahonnan soha nem is fog megtérni. A filozófia pedig az ismeretlen határpontjáig vezető ösvény, vagy inkább az a pislákoló mécses, amit a kezünkben tartunk, hogy legalább az ösvény körvonalait lássuk. Ha nem lenne a kezünkben ez a mécses, azt sem tudnánk, hol vagyunk, ahogy azt sem tudnánk, hogy épp egy ösvényen botorkcálunk.

Végh Attila könyve egyrészt bizonyság arra, hogy a filozófia nagyon is jó valamire, másrészt azt is megmutatja, hogy mi az, amire jó. Jó például arra, hogy az ember – legalábbis részlegesen – megérthesse a saját életét. A világra és az emberre vonatkozó alapkérdések változatlanok, ma is ugyanúgy érvényesek, mint évezredekkel ezelőtt. A Halálcsillagot olvasva ezt az érvényességet tapasztalhatjuk meg. Azt, hogy Parmenidész, Szókratész vagy Nietzsche művei a legmélyebben érintik az életünket. Persze csak akkor, ha nyitottak vagyunk rá. A nyitottság, az érzékenység alapfeltétele a Végh által is sokat emlegetett csodálkozás. Az ember ne szűnjön meg csodálkozni a világon, önmagán, a jelenségeken. Még akkor is, ha – amint írja – „minden elérttel az elérhetetlen egy lépést hátrál”.

Végh Attila: Halálcsillag. Orpheusz Kiadó, 2024

Kiemelt kép: Végh Attila