A költészet napján, április 11. és 13. között a Karinthy Színház színészei, Balázs Andrea, Karácsony Gergely, Lux Ádám és Vándor Éva előadásában szólaltak meg a körúti 4-es, 6-os villamosokon Fodor Ákos költeményei. Jel volt minden vers, egy megemlékezési év előfutára – aligha véletlen, hogy a legforgalmasabb járaton éppen az ő verseire esett a választás.
Nincs olyan nap, hogy ne idézné valaki, valahol. Tandori Dezső „eredendő költő”-nek minősítette, Tarján Tamás szerint „Fodor Ákos lírája érett, magasrendű, megragadó”, Spiró György pedig egészen egyszerűen így fogalmaz, „versei segítenek élni”. Az irodalmi kánonban persze minden időben akadtak és akadnak fanyalgók: a népszerűség egy költő esetében mintha nem kívánatos, sőt kerülendő következmény volna. Mindenesetre: gyanús. Főleg, ha a formavilágát beéri a rövid szövegekre kalibrált korszellem, ezért a virtuális térben terjedő kétsorosaival akár olyanokat is elér, akik egyébként könyvet sem vesznek a kezükbe.
Hacsak nem az övé. A 96. Ünnepi könyvhétre új verseskötetet állít össze Fodor Ákos hagyatékából Podonyi Hedvig, a költő özvegye. A kötet bemutatója 2025. június 5-én lesz 17 órától az Írók Boltjában. A megemlékezési év programjaiból az is tudható már, hogy Freund Zsuzsa Fodor Ákos verseire készített fotóiból Földigérő fű címmel egy számozott, limitált példányszámú album is megjelenik még a tavasszal, ez csak a Fekete Sas Kiadó még formálódó Fodor Ákos rendezvényein lesz kapható. Ami már tudható, hogy a Jókai Anna Szalonban május 24-én Fodor Ákos-emlékestet rendeznek.
Sokat elmond Fodor Ákosról, hogyan reagált felmagasztalóira és kritikusaira, a nagy szavakra és azokra, akik azt is kétségbe vonták, egyáltalán versek-e a versei. Így fogalmazott egy interjúban: „Bizonyára mindannyiuknak igazuk van. – Lehetséges ez? – Lehetséges.”
Semmi, csak egy világkönyv – megjelent Tandori Dezső második posztumusz kötete | Magyar Krónika
A Tiszatáj Könyvek sorozatban megjelent Tandori Dezső második posztumusz kötete, amelyet a 2019-ben elhunyt költő csak világkönyvként emlegetett. A 2021-es Felplusztulás, leplusztulást követő „…most már csak néz beszédem” a szerkesztő, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa, Tóth Ákos összegzése szerint Tandori világának szakszerű foglalata. Az új kötetet a költő barátja, szerkesztője, hagyatékgondozója gondolataival ajánljuk.
Szokás nemes egyszerűséggel haikuköltőnek felcímkézni, a versei valódiságát firtatók számára viszont akad egy ennél beszédesebb definíció arról, miket is írt teljes természetességgel, úgy, ahogy más lélegzik: metaverseket. „Számomra a haiku nem valamiféle importált egzotikum, hanem, mint írtam: eleven mentalitás hordozója” – fogalmazott. Már azelőtt haikukat írt, mielőtt megismerte volna ennek a formának a paramétereit. A haiku talált rá, vagy a mentalitásának, egészleges világérzékelésének megfelelő formát ő maga tudattalanul tette magáévá – tulajdonképpen mindegy is.
Ennek a metaversei által hozzáférhető, sokak számára a patológiás produktivitás és a kiégés fogyasztói társadalmában akár lélegzetvétellel felérő mentalitásnak a különös jellemzője ugyanis az, hogy időt, teret inkább teremt, mint fogyaszt. Kristálytisztán felfejthető ez a Fodor-féle mentalitás egyik legnépszerűbb haikujából:
1 SOR
Szép a telő idő! csak a múlót nem szeretem.
Ennek megfelelően is élt. Láthatatlanul, elmerülve az érzékelésben, a háttérben. Biológiai családját, amint csak tehette, „elbocsátva”, annál népesebb választott családja – fogadott apja, Romhányi József, a mester, Pilinszky és a kalandor barát, Petri György – körében. Dolák-Saly Róbert írta róla a temetésére: „Nem voltál hajlandó időt fecsérelni méltatlan játszmákra. Sokkal inkább játszani szerettél gondolatokkal, fogalmakkal olyan játszótársak társaságában, akikben megbízhattál.”
Mindenki a saját halálát éli, írja Polcz Alaine. Érdemes lenne hát fordított életrajzokat írni. A költő halálának körüményeivel kezdeni. Fodor Ákos esetében a halál haikuszerű, sűrű, mégis, drámaiságában is könnyed átlépésként mutatta meg magát.
| FODOR ÁKOS 80 – a halál mint haiku Fodor Ákos özvegye, Podonyi Hedvig így emlékszik vissza Fodor Ákos utolsó napjaira egy interjúban: „Fogyni érezve az erejét – és ami a legnehezebb volt számára: a látását –, mindent aprólékos gonddal elrendezett maga körül. Roppant tapintatos módon, csupán az utolsó másfél napját töltötte ágyban fekve. Akkor is folyton föl akart kelni; „végtére is attól, hogy az ember haldoklik, még nem muszáj tunyulnia, ha »ád magára«”. Érdeklődött, hogy, ugye, nem aggódom érte, és szóvá tette, hogy most biztosan nagyon feltart, hiszen tudja, hogy sok a dolgom. Két alvása között éppúgy beszélgettünk, mint ahogyan közel harminc éven át szoktunk. Még ugrattuk is egymást. Azt persze nem állítom, hogy minden egyes percben könnymentes derűvel tudtam kísérni őt, de a helyzet – végtére is – természetes módon adta magát. Valamint, ha valaki ilyen nagy útra készül, nem nehezíthetjük a dolgát saját önző nyavalygásunkkal. Pénteken este sikerült kiülnie egy kis időre kedvenc foteljébe, jólesően megsörözött, cigarettázott, és másnap, 2015. február 21-én, szombaton délután ment el. Csendesen, méltósággal, simogatással. Kedves Vízivárosából, ahol életének csaknem negyven esztendejét töltötte.” |
Képek forrása: Fekete Sas Kiadó
