„A lány ruhája talán sáfrányszínű, a minta rajta feketésen csillog, a szoknya pedig…” Vitray Tamás még a fekete-fehér tévék korában kezdte közvetíteni a műkorcsolya- és jégtáncversenyeket, és a női versenyzők ruháinak leírása jobban feladta neki a leckét, mint egy dupla Lutz vagy egy leszúrt Rittberger. A kabaréban arra tippeltek, hogy a riporter a fűszerkönyvet vitte magával a szabálykönyv helyett, ezért hasonlította gyakran a színeket a gyógynövényekhez.
Karácsony és újév után, tavasz előtt a fánkszezonon kívül a műkorcsolya- és jégtáncversenyeket lehetett várni, különösen a napokban a Magyar Sportújságírók Szövetsége életműdíjával kitüntetett Regőczy Krisztina és Sallay András miatt. Amikor versenyeztek, a fél országnál is többen ültek a tévé előtt, szurkoltak, örültek vagy bosszankodtak. Inkább bosszankodtak, mert a jégtáncversenyeknél mintha lett volna a szabálykönyvnek egy titkos záradéka: csak a szovjetek győzhetnek.
Itt egy felvétel az 1979-es bécsi Európa-bajnokságról, ahol szokás szerint a magyar páros volt a közönség kedvence. A fülbemászó, a Monarchiát idéző zenékre – Strauss, Erkel – gyönyörű kűrt futottak, és amikor a csárdáshoz értek, már ember nem maradt ülve a csarnokban.
Talán csak a szovjet pontozó ücsörgött tovább, nyilván nem is látta a produkciót, ezért írt hihetetlenül alacsony számokat a gépére.
Később derült ki, hogy az oroszok nem bízták a véletlenre a dolgot: matematikussal számoltatták ki, hogyan kerül ki győztesen az ő favoritjuk. Így lett ezüst a megérdemelt és annyira várt aranyból.
A felvétel végén jól hallatszó a füttyszó, amivel a nézők a pontozókat jutalmazták.
Igazi hőstörténet a magyar jégtáncospáré. Hatalmas családi áldozatokkal, hiányzó jégpályával – csak visszavonulásuk után lett fedett korcsolyapálya itthon – és Kriszta nagymamájával, aki népzenetanárként fejébe vette, hogy a csárdást is jégre kell vinniük. Az idős hölgy egy siófoki étteremben rögzítette magnóra az ottani cigányzenekar Vörösbort ittam az este című nótáját, arra komponálták meg a táncot.
A csárdást, amit alapjában helyben topognak végig az emberek – ők ehhez képest száguldtak körben a jégen. „András hogy ropja!” – lelkesedett Gyulai István, aki egy idő után átvette a közvetítéseket, és tiszteletbeli csapattaggá vált Sallayék mellett. Az ő nevéhez fűződik a sokat idézett elszólás, melyet a kiváló német versenyzőre, Anett Pötzschre tett: „Mennyit nőtt tavaly óta a kis Pötzsch!”
A szovjet versenyzőket nagy állami támogatás és hatalmas stáb segítette, a mieinknek sokáig Kriszta mamája volt az edzője, és maguk készítették a koreográfiát. Idővel értő segítséget kaptak a fiatalon elhunyt balett-táncostól, Nagy Zoltántól.
Ruháik is házilag készültek, és sok éven át magyaros motívumokkal. A Hagyományok Háza tavalyi kiállításán, amely a divat és a folklór kapcsolatát mutatta be, ott volt az a matyómintás öv, amelyet Sallay András nagymamája viselt első bálozóként 1941-ben, és amelyben Kriszta ezt a bizonyos fergeteges csárdást ropta.
Jó csapat volt az övék, és nemcsak az eredményeket tekintve. Attól kezdve, hogy 1967-ben megpróbálkoztak a közös munkával, sport- és harcostársak lettek, nem mellesleg életre szóló barátok és szövetségesek. Igazi sportemberek, akik a felsorolt igazságtalanságokat is méltósággal viselték.
És akik igazán táncoltak a jégen. Polkát, keringőt, rumbát, csacsacsát. A közönség imádta őket, jobban megfogta őket a temperamentumuk, mint az orosz balett hagyományaira építő szovjetek kűrjei.
1980-ban a Lake Placid-i olimpián megint ezüstérmesek lettek, és megint igazságtalanul. Az üggyel a NOB elnöke is foglalkozott, szerinte is az történt, hogy elvették az aranyat a magyaroktól, mert a Linicsuk-Karponoszov-páros nyakába akarták akasztani. Néhány héttel később Regőczyék a dortmundi világbajnokság aranyérmével vigasztalódtak, ez volt az utolsó versenyük pályafutásuk során.
Nyitókép: Fortepan / Bojár Sándor
