Hans, mi vettük ki az első téglát a berlini falból!
Ez a mondat a Hamis a baba című, 1991-es Bujtor-filmből származik. Amikor Kardos doktort (Kern András) körbeveszik a kábítószercsempészek, úgy próbálja magát kivágni a csávából, hogy a német verőembernek bizonygatja: mi, magyarok tettük a legtöbbet a német egységért! A szűkszavú Hans csak annyit válaszol, hogy „köszönjük”, és orrba veri a doktort.
Harminchét évvel az újraegyesítés előtt magyarként valami hasonlót érezhettünk, mint Kardos doktor: sokat tettünk azért, hogy a kelet- és a nyugatnémetek „egynek” érezzék magukat, de a végén ez nekünk fájt a legjobban. Az 1954-es vébédöntő ugyanis azon alkalmak egyike volt a két állam történetében, amikor együtt tudtak ünnepelni: Kelet- és Nyugat-Berlin egymást tükrözte ezen a júliusi estén, a lefújás után megkezdődött az „éjszakák éjszakája”, a hajnalig tartó ünneplés.
Képiesen úgy is fogalmazhatnánk: mi, magyarok lebontottuk a berlini falat, amikor az még meg se épült! Az igazán érdekes része a történetnek viszont nem akkor kezdődött: bár a mérkőzés után közvetlenül euforikus volt a hangulat, azt a politika és a sajtó hamar lecsitította. A mérkőzés csak évtizedekkel később került a német emlékezetpolitikában meghatározó helyre. Olyannyira, hogy olyan sajtótermékek, mint a Süddeutsche Zeitung, ezt a meccset nevezték az NSZK „valódi alapítási dátumának”.
Bár a lapunk neve Magyar Krónika, most vizsgáljunk meg egy számunkra fontos eseményt az ellenfél szemszögéből!
„Wunder von Bern”: annyira csoda, amennyire rémálom
A nemzeti tragédiáknak van egy olyan szomorú természetük, hogy a részt vevő felek érdekeltsége, érzelmi bevonódása gyakran aszimmetrikus. Bármennyire fáj nekünk Trianon, amikor döntöttek róla, a magyar kérdés már mellékesnek számított az antanthatalmak számára: a franciákat és a briteket jobban érdekelte a közel-keleti helyzet.
Az 1954-es vébédöntő viszont nem ilyen. A németek részéről – legalábbis közvetlenül az esemény után – hasonlóan nagy volt az öröm, mint részünkről a fájdalom. Hogy ezt megértsük, érdemes a futball helyét elhelyezni a második világháború utáni NSZK-ban. Kétségkívül a legnépszerűbb sport volt, mintegy 1,6 millió nyugatnémet űzte az ötvenes évek első felében hivatalosan bejegyzett csapatnál. Emellett kiépült a sporthoz kapcsolódó szaksajtó: megjelent a Kicker magazin, és a legnagyobb napilapok tartottak fent sportmellékletet saját tudósítóhálózattal. Ne legyen kétségünk: e termékeket milliók olvasták. Ezzel együtt a „seriös” sajtó fókuszába ritkán került a futball. A helyzet érthető: a német társadalom még mindig érezte a világháború utórengéseit, miközben a hidegháború nemzetközi viszonyai éppen ekkor alakultak ki. A „Wirtschaftswunder” árnyékában még sokan vártak az utolsó hadifoglyok hazatérésére a Szovjetunióból – ez egy évvel később történt meg –, és aggódva figyelték a hidegháború olyan forró pontjait, mint a franciák vietnámi konfliktusa. Mindennek tetejébe pedig ellentmondásos hírek terjedtek egy új, európai védelmi szövetségről, amelynek keretében az NSZK-t újra felfegyvereznék.
A labdarúgó-világbajnokság kezdetén ezek a hírek uralták a nyugatnémet nyilvánosságot. Amikor az NSZK válogatottja elindult a tornára, egy tudósító sem szállt velük vonatra, a vasútállomásokon pedig csak néhány elkötelezett szurkoló gyűlt össze, hogy köszöntsék a Nationalelfet. Kétségtelen, hogy ekkor még más idők jártak, messze nem létezett még az a sztárkultusz, mint manapság, de ez 1954-ben is alacsony érdeklődésnek számított. A várakozások egyébként nem voltak vérmesek. A csoportkör abszolválását sikernek könyvelte el a német sportsajtó – a Nationalelf az esélyes magyarokkal, a törökökkel és a dél-koreaiakkal került egy négyesbe. A bizakodás igazán az osztrákok elleni elődöntő után kezdődött. A sógorainkat – akiket szintén a torna egyik favoritjának tartottak – Sepp Herberger fiai 6:1-gyel mosták le a pályáról. A Frankfurter Rundschau arról írt, hogy a jugoszlávokkal vívott negyeddöntő és az Ausztria elleni meccs minden németet „végérvényesen hangos futballrajongóvá tett”.
A lap helyzetértékelése nem volt alaptalan. Szurkolók tízezrei indultak el a berni fináléra, és megjelent a jegyfeketepiac: egyetlen jegyért 120-150 frankot kértek az üzérkedők (mai árfolyamon ez több, mint 400 000 forint lenne). A Wankdorfstadionban július 4-én 65 000-en nézték a magyarok és nyugatnémetek összecsapását, a közönség többségében német volt. Annak ellenére bizakodtak sokan, hogy a magyarok a csoportkörben 8:3-ra lelépték döntőbeli riválisukat – igaz, Sepp Herberger ekkor szándékosan tartalékos kerettel küldte pályára válogatottját. A felfokozott hangulatot jól mutatja, hogy a mérkőzés előtt sok szurkoló a német himnuszt az első strófájával énekelte, amíg a svájci zenekar játszotta hozzá a dallamot. Ez a „Deutschland, Deutschland, über alles” kezdetű versszak, amit 1952 óta nem tartanak „elfogadhatónak” politikailag a nácikkal való kapcsolat miatt – ezért a mai napig a harmadik versszakot szokták énekelni a németek a hivatalos eseményeken.
A mérkőzés pedig úgy épült fel, hogy azt megírni se lehetett volna jobban – legalábbis német szemszögből. 0:2-nél senki nem hitte volna, hogy győzni lehet, de a történet „hősei” felálltak, gyorsan egyenlítettek, majd vezetést is szereztek. És hogy az izgalmakat fokozzuk: az utolsó percekben úgy tűnt, Puskás egyenlíteni tud, de a gólját vitatható les miatt nem adták meg. Így a végén Hans Zimmermann, a legendás riporter kimondhatta azokat a szavakat, amikre azóta is szívesen emlékezik a sportszerető német közönség:
Aus! Aus! Aus! Das Spiel ist aus! Deutschland ist Weltmeister!
(„Vége! Vége! Vége! Vége a mérkőzésnek! Németország világbajnok!”) A stadion pedig, ahogy odahaza rengeteg kocsma, lakás vagy üzlethelyiség valósággal felrobbant az üdvrivalgástól.
A mérkőzés, ahol nem voltak „nyugatnémetek”
Az éles szemű olvasó észrevehette, hogy kerültem a „nyugatnémet” kifejezést, amikor a válogatottról volt szó. Pedig formailag itt csak a nyugatnémetekről illene szólni. Ennek ellenére helytállónak tartom a „német” megjelölést használni egyszerűen azért, mert a korabeli sajtó is ezt tette. A riporter Zimmermann sem azt üvöltötte extázisában, hogy „Die BRD ist Weltmeister!”.
Ez látszólag apróság, de a korszakban jelentős különbségtétel volt. Megjegyzendő, hogy az NSZK közbeszédére egyébként gyakran jellemző volt, hogy magukra egyszerűen Deutschlandként hivatkoztak – bár a politikai szint általában ragaszkodott a „szövetségi német” kifejezéshez. Az 1954-es döntő után viszont a (nyugati) nemzetközi sajtó is „német nemzeti csapatról” beszélt. Wolfgang Hempel, az NDK rádióriportere természetesen kivételt jelentett: a korabeli „politikai korrektség” szellemében nyugatnémetnek nevezte a friss világbajnokokat. Ezzel együtt – habár mint kapitalista ország nem számított barátinak az NSZK – az NDK-beli sajtó is többnyire pozitív hangnemben számolt be a győzelemről: a Neue Deutschland a nyugatiak nagyszerű sportreljesítményéről írt. A győzelem ennek ellenére váratlan – és kissé kellemetlen – volt a keletiek számára, hiszen mégiscsak egy szocialista, baráti állam bukott el, ráadásul esélyesként. A lakosság részéről viszont a lelkesedés – Franz-Josef Brüggemeier történész szerint – egyértelműen megvolt a nemzettársak irányába, az ünneplés hasonló volt Kelet-Berlinben, mint a nyugati oldalon.
A győzelem tehát a hidegháborús viszonyok közt is úgy látszódott, mint egy „össznémet” ünnepély. Ez az újraegyesítés utáni emlékezetpolitikában vált majd igazán fontossá.
Közvetlenül a döntő után az eufória uralta a sajtót és az utcákat. Először fordult elő, hogy nagy példányszámú (regionális és országos) napilapok címlapon hozzanak egy futballhoz köthető eseményt. A Süddeutsche Zeitung értékelése szerint: „A német tizenegy futballcsodát vitt végbe!”, a Die Welt pedig arról írt, hogy a történtek „mindannyiunkat egy olyan örömmámorba lelkesített, amelyben elfeledkeztünk az órákról, napokról és a munkáról”.
Hasonlóan számolt be a Westdeutsche Allgemeine Dortmunder Tageszeitung a lelátón uralkodó hangulatról:
Egymás karjába zuhanunk a tribünön, és nem tudjuk elhinni. Nem tudjuk elhinni: a térdünk remeg, a kezünk rázkódik, a szívünk kacag – amit mondani tudnánk, mind csak gyenge kifejezése ennek az óriási csodának!
A helyzetet nem csak a sajtó túlozta el: a bajnokokat hazaszállító vonat minden állomáson szurkolók tömegeibe botlott, akik egymással veszekedtek: mindenki meg akarta hívni valamire az újdonsült hősöket. Münchenben a pályaudvarról tizenkét Mercedes Cabrio szállította a csapatot a Marienplatzra: az eseményt mintegy 400 ezer müncheni kísérte figyelemmel. Az öröm hatalmas volt, ez köszönhető annak is, hogy ez volt az első futball-világbajnokság, amit élőben lehetett követni – elsősorban rádión. Egyes becslések szerint a döntőt akár 40-50 millió német is követhette feszült figyelemmel: ennyien hallották ahogy Rahn megszerzi a harmadik gólt, majd az angol bíró lefújja a találkozót.
Épp ezért figyelemre méltó, hogy a sajtó és a politika nagyon hamar csitítani kezdte a kedélyeket. Az a Süddeutsche Zeitung, amely hétfőn még címlapon hozta a győzelem hírét, kedden már a következőket írta vezércikkében:
Nagy győzelem, nagy nap, de csak egy meccs […] Józanodjunk ki ismét! A meccsnek vége, tényleg csak egy meccs volt. Az élet megy tovább.
Mintha csak egy őrmester próbálná csitítani a legénységet. A politikai elit pedig egyáltalán nem akart túllépni a protokolláris kereteken: a kancellár ugyan táviratban gratulált a bajnokoknak, de ebben mellőzött mindenfajta retorikai túlkapást. A berni mérkőzésen pedig egyetlen magas rangú nyugatnémet politikus sem vett részt, és nem csupán az állami teendők miatt. A belügyminiszter, Gerhard Schröder (nem összekeverendő a későbbi kancellárral) például egy hamburgi lóversenyen vett részt a döntő idején. A visszafogottságot jól jelzi, hogy a kancellár, Konrad Adenauer pártja, a CDU már a győzelem másnapján kiadott egy közleményt, amely figyelmezteti a lakosságot: tartózkodjon attól, hogy a sportsikert politikai, nacionalista szemüvegen keresztül nézze. Amikor a szövetségi elnök, Theodor Heuss köszöntette a bajnokokat a berlini Olympiastadionban, szintén több alkalommal hangsúlyozta, hogy a politikát semmiképp nem szabad a sportba keverni:
Kedves világbajnokaim! Önök ma nem egy politikai gyűlést várnak ma tőlem, és nem is azt fognak kapni. Most a sport miatt vagyunk itt. Úgy vélem, önöket jobb nem belekeverni a politikába.
Természetesen a politika és a sajtóreprezentáció nem mindig jelzi a társadalmi hangulatot. Mégis beszédes, hogy a világbajnokokról frissen forgatott dokumentumfilmet (Fußball Weltmeisterschaft 1954) meglehetősen alacsony érdeklődés fogadta a mozikban, és az elkövetkező évtizedekben csak ritkán nyúltak a médiaszereplők az 1954-es világbajnokság témájához. A lelkesedés tehát nagy volt, de gyorsan elillant: a közérdeklődést jobban lekötötte a hidegháborús szorongás és a német „gazdasági csoda” kiaknázása. Egészen a kilencvenes évekig kellett várni, hogy az emlékezetpolitika elkezdje a döntőt fontos eseményként kezelni.
A német eredetmítosz, amit csak a szerzői nem élvezhettek igazán
Az újraegyesített Németországból nézve úgy lehetett tekinteni az 1954-es döntőre, mint egy közös élményre, amely átnyúlt a Kelet és Nyugat határán, ráadásul nincsen ellentmondásos politikai tartalma. Történészi berkekben is felmerült az az értelmezés, hogy a 3:2-es győzelemnek meghatározó szerepe volt az új német állam megszületésében:
Öt évvel a Szövetségi Köztársaság hivatalos megalapítása után az Elba keleti és nyugati partján egy új német öntudat jött létre. Újra voltunk valakik!
Így értékelte a győzelmet Arthur Heinrich történész-publicista az 1954-es világbajnokság negyvenedik évfordulóján megjelent könyvében. Hans Werner Kilz, a Süddeutsche Zeitung főszerkesztője az ötvenedik jubileumra pedig a következőt írta vezércikkében:
[…] fontosabb, mint a valutareform, az alaptörvény elfogadása, vagy a berlini fal lebontása. […] A berni csoda, amely most vasárnap ötvenéves lesz, egyenrangú John F. Kennedy imádott kijelentésével: „Ich bin ein Berliner”, vagy Gorbacsov tanulságos mondatával: „aki későn érkezik, azt megbünteti az élet”.
A kétezres évekre tehát ez a diadal illusztris események társaságába került. Bár szomorú, de ehhez hozzásegített az is, hogy az egykori csapattagok közül a kilencvenes-kétezres években egyre többen hunytak el, ezzel gyakori alkalmat teremtve a megemlékezésekhez.
Nemcsak a sajtó emelte meg az eseményt, hanem a politika is. A világbajnoki döntő helyszínét adó Wankdorfstadiont 2001-ben elbontották (a helyén egy hasonló nevű létesítményt építettek, amit jelenleg a Young Boys csapata használ), a svájci nagykövet pedig ez alkalomból a pályagyep egy kis darabkáját adományozta Gerhard Schröder kancellárnak – aki egyébként nagy futballőrült hírében állt. A gyepdarabot még aznap elültették a kancellári hivatal kertjében, mint a háború utáni német identitás egy fontos elemét.
A 2004-es, ötvenedik jubileumra készülve egy játékfilmet is bemutattak, amely nem meglepő módon a Wunder von Bern (2003) címet kapta. Bár a kritikusi vélemények vegyesek voltak az alkotás művészi értékéről, a film közönségsiker lett, több mint 3,5 millióan tekintették meg. A politika pedig ismét megjelent – milyen különös, éppen ellenkező előjellel, mint ötven évvel korábban: a liberális FDP párt ekkori vezetője forszírozta, hogy a film legyen kötelező iskolai tananyag.
Ami tehát nem történt meg közvetlenül a mérkőzés után, megtörtént negyven-ötven évvel később: az 1954-es világbajnoki döntő fontos identitásképző elemmé vált. Aki a 40-es autópályán jár manapság Essennél (ahonnan Helmut Rahn származott), hídpilléreken, három felé tagolva elolvashatja a már említett Zimmermann másik legendássá vált mondatát:
Rahn müßte schießen // Rahn schießt…// Tor! Tor! Tor!
(Rahnnak lőnie kéne, Rahn lő… Gól! Gól! Gól! – ahogy ez a harmadik német gólnál hangzott.)
A helyzet pikantériáját egyébként jól mutatja, hogy éppen azok a „hősök”, akiket az emlékezetpolitika felemelt, a győzelmük pillanatában és közvetlenül utána messze nem örvendtek akkora sztárkultusznak, mint fél évszázaddal később. A legtöbbjüknek volt civil munkája visszavonulás után: olyan helyeken is, mint egy benzinkút, lottózó vagy autómosó. Talán érdemes kiemelni a győztes gólt szerző Helmut Rahn esetét. Miután visszavonult, Essenben maradt: használtautó-kereskedéssel próbálkozott közösen az öccsével. E területen sikertelen volt, végül üzletvezető lett egy építési hulladékkal foglalkozó cégnél. A hétköznapjait úgy élte, mint manapság egy egyszeri munkás: rendszeresen látogatta kedvenc kocsmáját, amely éppen úgy néz ki, mint bármelyik kőbányai panel aljában található lokál. Ivócimborái feljegyeztek tőle egy gyakori mondást:
A bal lábamra veszem a cseresznyét, majd elhúzom. Ami pedig ezután jön, mind tudjátok, ugye!
Így utalt a vébédöntőben győzelmet érő góljára – cseresznyének (Kirsche) a labdát nevezte.
Főbb források: Blecking, Diethelm (2015): Das „Wunder von Bern” 1954: zur politischen Instrumentalisierung eines Mythos. Historical Social Research, 40(4). 197–208. Brüggemeier, Franz-Josef (2014): Weltmeister im Schatten Hitlers. Deutschland und die WM 1954. Essen: Klartext Luh, Andreas (2023): Das „Wunder von Bern“ und die kollektive Erinnerung der Deutschen im Wandel der Zeit – zeitgenössisches Erleben, Erinnerungskultur und nationale Identitätsbildung. Sport und Gesellschaft |