Emberek, beszélgetés, jó italok, friss házi kifli igazi hűvösvölgyi hangulatban – hangzik a Kifli és Kocsma önmeghatározása. A kényszerű bezárás idején mi hiányzik A legjobban?

Csaba: Mind hiányzik. Leginkább persze az emberek. A kocsmárosság részben szociális munka, ennélfogva amikor nincsenek körülötted, akik körülötted szoktak lenni, akkor nagyon hiányoznak.

„A Kifli és Kocsma mindannyiunk szívügye. Megmaradása létkérdés számunkra is” – áll a levélben, amelyet a törzsvendégeik juttattak el önökhöz nemrégiben pénzösszeg kíséretében. Meglepődtek?

Csaba: Hát persze, meglepődtünk. Ezekkel az emberekkel szeretjük egymást, de azért meglepő volt megélni ezt a legjobb értelemben vett civil összefogást. Jólesett emberileg, mentálisan, meg persze jólesett a cégnek is, mert addigra nem volt egy fillér tartalékunk se. Sírdogáltunk.

Manka: Sírdogáltunk, igen. Elsőre nem is tudtuk végigolvasni a levelet, többször neki kellett futni. Átlagos hétköznap este volt, hétkor csöngettek. Csabi kiment, majd bejött, hogy hoztak egy csomagot. Kértem, hogy mutassa már, mi az. És látom, hogy a feladók a Kifli és Kocsma törzsvendégei. Kinyitottuk, benne volt a levél meg a kis dobozka. Azt éreztem, hogy a szeretetnek ereje van. Ez talán pátoszosan hangzik, de nem sok ilyen pillanat van az ember életében. Mint amikor olimpiát nyersz: befektetsz erőben, kitartásban, mindenben, és egyszer csak egy masnival átkötve visszakapod.

Mitől lett a Kifli és Kocsma közösségi oázis, a nagy találkozások helye?

Csaba: Nem tudjuk. Nagy részben szerencse, azt szoktam mondani. Egyszer csak elkezdtek jönni olyan vendégek, akiket szívesen láttunk. Meséltek rólunk a szomszédaiknak, a barátaiknak, ők is lejöttek, itt összetalálkoztak, aztán már lejöttek együtt. Ahogy nőtt a közösség, egyre kevésbé érezte jól magát az, aki nem volt idevaló. A vendégek foglalták el a kocsmát maguknak. Elfoglalhatta volna akár egy csomó nem jó arc is, de nem így lett. Persze igyekszünk velük úgy bánni, ahogy mi szeretnénk, hogy törzsvendégként bánjanak velünk.

Manka: Kereskedő voltam, és megtanultam egy nagy embertől: ha valamit nem tudsz, kérdezd meg a vevőidet, meg fogják mondani. Így is lett. Valódi kapcsolatba kerültünk a vendégeinkkel, a vissza­jelzéseikből építkeztünk, fejlődtünk, és megerősítés volt, hogy egyre többen jöttek.

Milyen lesz az első nap a korlátozások feloldása után? Hogy készülnek rá?

Manka: Arra számítok, hogy olyan lesz, mint a tavalyi lezárás után. Az az igazi májusi, rozéfröccsös idő volt, a kerthelyiséget lehetett kinyitni, nyílt a lilaakác, úsztunk az illatában. Azt hittem, olyan roham lesz, hogy nem fogjuk tudni kezelni. De nem így történt. Jöttek az emberek, örültek nekünk és egymásnak, kértek két sört, elmentek, aztán újabbak jöttek ahhoz az asztalhoz, és két sör után mentek is. Igazi beszélgetős este volt.

Csaba: Biztos, hogy nem egyemberes nap lesz a pultban. Még nem készítettünk beosztást, de szerintem mindannyian itt leszünk. Múltkor összeszámoltuk, huszonöt fős foglalásunk van az első napra úgy, hogy nem tudjuk, mikor lesz az a nap. Úgy gondolom, hogy nemcsak nálunk, hanem az összes létező vendéglátóegységben telt ház lesz. És ez nem az italról szól. Az embereknek egyszerűen már hiányzik, hogy együtt legyenek.