Korábbi interjúnkban említette, hogy mindig azt a táji motívumot keresi, amiben visszatükröződnek a gondolatai, ami segít a kozmikus erőket átélni és analógiásan a képein visszatükrözni. A Sár-arany kiállítás tájképeihez mely tájak adtak ihletet?
A kiállítás egy hosszabb alkotói periódus táji ihletésű munkáit mutatja be. Úgy válogattunk, hogy elsősorban az utóbbi években nekem legfontosabb helyszínek inspirálta munkák szerepeljenek: a Börzsöny környéke, Erdély, de egy városi parkban lévő látvány is meg tud ragadni. Látható lesz egy itáliai tájak ösztönözte egység is.
Mikor és milyen belső vagy külső élmény hatására születettek meg a tájképsorozat képei?
A tanítványaimmal sokat beszélgetünk arról, hogy a művész a buszmegállóban is alkotó ember. A fejünkben örvénylő gondolatok egyszer csak képi formát öltenek egy belső vízió vagy az észlelt látvány hatására. Nevezzük „motívumnak” mindazt, ami a külső világból jövő inspiráció.
Tehát a képek inkább belső tájak lenyomatai?
Igen, de a belső tájak lenyomatainak is mindig vannak megfogható előzményei. Gauguin azt mondta, hogy a fejében lévő víziókat festi: a képein mégis felismerünk embereket és konkrét helyeket. A szellemileg kikristályosodott rend keresi a vizuális megnyilvánulási formát. Ha megtalálja, kölcsönhatásba lépnek, és megszületik a kép.
Említette a motívumokat, a külső világból érkező inspirációt. Miért vált jelentőssé a fa jelenléte a sorozatban, és milyen felismerésekben segíthetnek a képeken látható fák? Szemlélőként is átélhetjük rajtuk keresztül az említett kozmikus erőket?
A fa számomra számtalan okból meghatározó motívum: felépítése háromosztatú, mint az emberé, de a test-lélek-szellem hármasát talán még karakteresebben lehet kifejezni általa. Gyökerei a múltban, a tudatalattiban kapaszkodnak, törzse a tudat jelenidejére utalhat, koronája az égbe, a mitikus jövőbe törekszik. Egyes munkáimon kifejezetten kapcsolom az ábrázolt fákat a hagyomány életfának nevezett jelképes fájával.
A fákon kívül mely tájelemeken van még hangsúly? Van-e olyan forma vagy motívum, amely visszatérően „kapuként” működik a képeken?
A táj számomra lehetőség arra, hogy személyes üggyé tegyem általa az univerzális igazságokat. Az így levont tapasztalatokat pedig egyetemes kérdések hordozójává. A fa, az ösvény, az égbolt, a sár vagy letört ág analógiaként működnek számomra. Régi korok szakrális gondolkodásmódjához akarok kapcsolódni azzal, hogy elfogadom: mindent egy felsőbb rend határoz meg, és soha nem pusztán profán és materiális okok hozzák létre a világ történéseit, a művészetet is beleértve.
„Arra törekszem, hogy visszataláljak az egyhez, a közöshöz, ami mindenkiben jelen van valahol mélyen” – fogalmazott korábban. Hogyan kapcsolódhatunk szemlélőként a képeken keresztül a szellemi világhoz, a kozmoszhoz?
Abból indulok ki, hogy vannak olyan törvényszerűségek, amik léteznek, és kész. Mozgatják a világot, akár tetszik nekünk, akár nem. Ezen belül van az emberi szabadságunk. Elsősorban a minket körülvevő teremtett világra gondolok. Senki nem vitatja, hogy a Nap süt, vagy hogy a fák gyökeret eresztenek a földbe. A civilizációtól független vad természet akkor is munkál, ha mi nem akarjuk, és emberként cselekvő módon részt veszünk ebben, akár alakítjuk is. Ebből következik, hogy akkor tudunk alapállásba, éber állapotba kerülni, ha merev törvényekhez való ragaszkodás nélkül az állandó újrateremtés aktív részesei vagyunk. Ehhez, működésrendjét tisztelve, gazdának, és nem csupán használónak kellene lennünk.
„A művész létra és összekötő kapocs” – fogalmazta meg korábban. Miben látja a művész felelősségét?
Mindenben. Nincs olyan terület, amiben ne lenne óriási felelőssége, hiszen minden kép, amit látunk, még ha rejtetten is, nevel, formál, átalakít. Nem materiális szinten tekintek a művészetre. Egy vers, kép vagy zenemű képes lehet arra, hogy fordítson egy kicsit a világ kerekén. Nem közvetlen, megfogható módon, hanem úgy, hogy felvillantja az életszentséget, összeköt az egyetemessel, kinyit egy kaput arra, ami elfedődött, elhomályosodott és megerősítést ad szellemi iránytűnknek.
Milyen állapotban szeretné, hogy legyen a szemlélő, amikor találkozik a képekkel? Hogyan hangolódhatunk a befogadásra?
Bízom abban, hogy vannak olyan pillanatok, amikor a mindenkori szemlélő és a képben rejtőző művész között megindul egy „energiaáramlás”. Ehhez elsősorban nyitottság kell, bátorság és bizalom.
A tájképek mellett könyvillusztrátori munkáiból is láthatunk egy válogatást a kiállításon. Milyen könyvekhez készített illusztrációkat, és milyen szempontok szerint?
Alkotói munkámban jelenleg az egyedi grafika áll a középpontban, mégis helyet adtunk korábbi könyvillusztrációs tevékenységemnek, mert művészi hozzáállásban nem teszek különbséget a kettő között. Illusztrációs munkáimban az alkotói szabadságot másodlagos szempontnak tartom a szöveg közlendőjének kifejezése után. Fontos számomra, hogy ne zsánerszerű módon ábrázoljak – ezt értelmetlennek tartom, hiszen a történést felesleges lenne vizuálisan ismételgetni. Elsődleges szempontom a kisgyerek teremtéshez közeli lelki világának tiszteletben tartása: a nekik készült munkáimmal lelki kibontakoztatásukhoz szeretnék hozzájárulni.
Autonóm grafikai munkássága és az alkalmazott könyvillusztrálás mellett egy ma már nagyon ritka műfajjal, művészkönyvtervezéssel is foglalkozik. Mit jelent a művészkönyvtervezés, és mely köteteit mutatják be a kiállításon?
A művészkönyv nagyon tág műfaj. Engem elsősorban a könyv forma lapozhatósága – az időbeliség jelenléte – valamint a szöveg és kép kölcsönhatása érdekel benne. Ilyen értelemen inkább a Gutenberg előtti kódexek világához kapcsolódom abban is, hogy a művészkönyv minden porcikájában kézi munka. Két könyvet mutatunk be a kiállításon: az egyik harminc éve, a másik tavaly készült. Az összekötő kapocs közöttük Velence: az első művészkönyvem velencei tanulmányaim befejezéseképpen készült. A Győzhetetlen Nap teljesen más megjelenésű könyv, szintén egy velencei grafikai műhelyben kezdtem el, majd itthon tavaly befejeztem be. Izgalmas alkotómunka gyümölcse ez a munka: a lélek utazása a csillagösvényen, jelszerű képi rendszerben fogalmazva.
Mit üzen a kiállítás címe: Sár-arany?
A sárarany a régi magyar nyelvben használt kifejezés, mely a folyók hordalékában fellelt arany nyers formájára vonatkozik. A sár előtag a sárga színre utal, de én – kihasználva a magyar nyelv adta lehetőségeket – nem a sárga régies jelentését értem alatta, hanem konkrétan kiemelem a sarat, az eső áztatta talajt. Kevés földi képződmény van egymástól ennyire távol, mint a sár és az arany. Ez a komplementaritás, az ellentétek adta feszültség kiegyensúlyozása az egyik fő jellemzője egyes képeim színvilágának is.
Csilléry Orsolya grafikusművész Sár-arany című tárlata április 26-ig látogatható a Műcsarnokban.
Kiemelt fotó: Földházi Árpád
