Képzeljük el: az 1895-ben született angol John Smith-t besorozzák közkatonának, végigharcolja az első világháborút, harcol, ahogy tud. A háború után győztesként tér haza, és bár semmi nem függött az ő döntéseitől, otthon hősként tisztelik. 1940-ben újra besorozzák a hadseregbe, harcol, ahogy tud. A háború után győztesként tér haza, és bár ezúttal sem függött semmi az ő döntéseitől, a hátralévő éveit köztiszteletben éli le.
Horváth László Imre nem ezt, hanem egy párhuzamos magyar sorsot írt meg egy szokatlan műfajú regényben. Az olvasó 1913 őszén lép be a történetbe, amikor Kis Jánost, az éppen katonakorba lépő, négyelemis somogysámsoni parasztfiút besorozzák a kaposvári 44-es gyalogezredbe, amelyet mindenki, maguk a katonák is csak Rossebezredként emlegetnek. Kitör az első világháború, Kis rögtön a frontra jut, igazán el sem kerül onnan a háború végéig. Harcol, ahogy tud. A háború után vesztesként tér haza, és bár semmi nem függött az ő döntéseitől, jobban teszi, ha hallgat mindarról, amit átélt.
Pár évig nyugta van, de 1940-ben már megint a fronton van, harcol, ahogy tud, csak még szörnyűbb körülmények között, onnan pedig hadifogságba kerül. Öt évvel később ismét vesztesként tér haza, és bár ezúttal sem függött semmi az ő döntéseitől, a hátralévő éveit megbélyegzetten éli le. 1956 őszén életében először a maga akaratából harcol a felkelők oldalán. A megtorlás során halálra ítélik.
Szokatlan műfajról beszéltünk, és okkal. Az olvasónak egy ideig fejtörést okoz, hogy rájöjjön, mit is olvas. A főhős gondolatnaplóját? Vagy egy mindentudó kívülálló beszámolóját, aki minden szereplő elméjébe belelát? Példa mindkettőre bőven akad, de az olvasónak végül mégiscsak arra kell jutnia, hogy egy sajátos, verbális áldokumentumfilm pereg előtte, mintha egy be nem avatkozó, csupán mindent rögzítő kamera kísérné a főhőst annak a jelen idejében, a narrátor által némi háttér-információval kiegészítve.
Ez a kívülállóság néha csorbát szenved, és az olvasó megzavarodik, hogy most éppen ki beszél. „Aztán két hét múlva az oroszok is megtámadták a lengyeleket. Akkor többen okosnak hitték az aljas és megalkuvó kormányt.” Aljas és megalkuvó kormány – ezt ki mondja? Kis Jánosnak a gondolata ez? Egészen addig a politikáról semmi határozott véleménye nem volt. Az író szól itt ki a nyolc évtizeddel későbbi jelenből, amivel megbicsaklik az áldokumentarista, távolságtartó technika.
E technikának az a másik titka, hogy a saját világán belül hitelesnek kell lennie. A Rosseb ezt a feltételt egy-két melléfogás kivételével – mint például a haditudósító Móricz Zsigmond dramaturgiai szempontból teljesen indokolatlan felbukkanása – jól teljesíti. Még olyan pillanatokban is, mint amikor Kis János 1944 decemberében az ostromlott Budapesten, egy éjszakai bárban, ahol a gettóból kiszökött zsidó zenészek muzsikálnak, s francia és spanyol borokat szolgálnak fel, a népszerű színésznővel, Kiss Manyival találkozik, aki azt mondja neki: „Vigyázzanak magukra odakint, aranyom.”
Az őrület éjszakáján miért éppen ez ne lett volna lehetséges? A rutinná vált pusztítás leírása, éppen a szöveg szenvtelensége miatt, percnyi kétséget sem hagy afelől, hogy valóban így történhetett, így harcoltak éveken át a Kis Jánosok Szerbiában, Oroszországban, Olaszországban vagy éppen visszavonulva-menekülve immár magyar földön.
A regény utószavából tudható, hogy a szerző igen alapos hadtörténeti kutatásokat végzett, tehát ami hitelesnek tűnik, kétségkívül az is. Ez azonban tehertétellé is válhat. Az olvasó a rengeteg részletes csataleírás olvastán egy idő után azon kezd el töprengeni, hogy ha egy részüket kihúznák, vajon csonkulna-e a regény. És úgy érezheti, hogy nem csonkulna. A monotonitás mint drámai eszköz kétélű fegyver, s ezúttal visszafelé is vág.
Hogy a főhős személyiségéről, noha szinte testközelből kísérjük 380 oldalon át, végül keveset tudunk meg, nem okoz hiányérzetet. A rokonszenvünket végig bírja, ő igazából a millió Kis János egyszerre, mindnek a sorsát hordozza, sőt, és ez talán a legfontosabb, a miénket, most élő leszármazottakét is.
Horváth László Imre: Rosseb. Cser Kiadó, 2024
Nyitókép: Magyar gyalogezred katonái 1915-ben, a keleti fronton. Fortepan / Babarczy Eszter
