A „sok van a rovásán” kifejezést arra az emberre alkalmazzák, aki valamilyen helytelen cselekedetet, bűnt követett el. A szólás eredete a számadás és számvitel ősi módjából, a rovásból ered. Az idők során változott a szólás jelentése, a pénzbeli tartozásból a lelkiismeretet megterhelő törlesztenivalóvá vált.
A rovás használata olyannyira elterjedt volt Magyarországon, hogy egészen a 19. század végéig alkalmazták.
A rovásfa egy vékony kis fadarab volt, amelyen hosszában számjegyeknek megfelelő bevágásokat tettek. Alkalmazhatta a kocsmáros vagy a mészáros, hogy tudja, mennyivel tartozik neki a vásárlója, de ez alapján számolt el a munkaadó a munkásával, sőt még a pásztorok is ez alapján számoltak el a nyájjal.
A rovásfát ugyanis hosszában kettéhasították, így mindkét fél darabján ugyanannyi rovás volt. Mindketten megőrizték saját darabjukat, így külön-külön is nyilván tudták tartani, hogy mennyivel tartoznak, illetve milyen összegre számíthatnak – tulajdonképpen olyan volt, mint egy mai nyugta. Elszámoláskor csak összeillesztették a két pálcát, így ellenőrizték, hogy megegyeznek-e a bevágások, ezután következett a kifizetés. Tehát eredetileg, ha valakinek sok volt a rovásán, azt jelentette, hogy sokkal tartozik.
A rováson a bevágások különböző egységeket jeleztek, például a hús fontját, az icce számát. Ahogyan azt a Néprajzi lexikonban olvashatjuk, többféle jelsort használtak, a legnagyobb változatosságot Erdélyben találták a századfordulón a kutatók. „Leginkább az | = 1, ^ = 5, X = 10; az 50 és 100 jele variálódott. Ismeretes a folyamatos számrovás, amelynek az összeszámlálását elölről kell kezdeni; az összegző rovás, amelynél a mindenkori összeg az utolsó nagyobb számtól leolvasható.”
A rovást késsel végezték a rendszerint szögletesre – négy, olykor hat- vagy nyolcoldalúra – faragott pálcára. „A rováspálcának rendszerint feje is van: a bot egyik vége, amelyre nem kerül rovás, s amelyet faragáskor fognak. Épp ezért a fejet a rovás nyelének is nevezték” – olvashatjuk a Néprajzi lexikonban. A számrovást feltehetően már a honfoglaló magyarok is használtak, a középkorban pedig az adószedésben játszott nagy szerepet, ebben az időszakban a rovás adót, a megrovással együtt adószedést, a rovó adószedőt jelentett. Az írástudatlan paraszti rétegtől kezdetben portánként, majd miután egy portán több család élt, kapunként szedték a rovásokra feljegyzett adót.
A Néprajzi múzeum oldalán arról is olvashatunk, hogy az adószedést a 14–15. századtól rendeletek, törvények is szabályoztak, az adó kivetését és behajtását az állami adószedő, a megyei esküdt és a községi bíró végezte, általában évente kétszer. A település szélső házától „rótták a falut”, a rovásbot egyik lapján a forintokat, másik lapján pedig a krajcárokat jelölték, minden porta után egy elválasztó vonalat metszettek. Mire bejárták a települést, elkészült az adókivetési rovásbot, ami akár több méter hosszú is lehetett. A községházán vagy a bíró lakásán őrizték, majd amikor eljött az adószedés ideje, a rovásbot sorrendje szerint haladtak.
O. Nagy Gábor a Magyar szólások és közmondások című munkájában még számos, a rovással kapcsolatos mondást gyűjtött. Ezek szerint, akinek fenyegetően azt mondják, hogy „Rovásod van!”, az tarthat attól, hogy számolni fognak vele. A várandós asszony, aki „elvesztette a rovást”, rosszul számította ki gyermeke születésének az időpontját. Ezt a szólást általánosságban is használják, ha valaki eltévesztette valaminek a rendjét. Aki „rovásra hazudik”, az felelőtlenül mellébeszél, aki pedig „mutogatja a rovást, pedig nem tartozom neki”, az úgy nevet, hogy szinte az egész fogsora kilátszik.
Kiemelt fotó: MTI/Czeglédi Zsolt
