Mennek, mint a csürhe – mondjuk a mai napig azokra, akik tolonganak, tülekednek. De milyen állatokból áll a csürhe, és miért hozzájuk hasonlítjuk a fegyelmezetlenül haladókat?
A Magyar Néprajz gazdálkodásról szóló kötetében az állattartási módokról is olvashatunk. Az állattartás eredetileg egész éven át tartó legeltető pásztorkodás volt, ami gyakran kívánt helyváltoztatást, egész közösségek, népek vándoroltak a nyájak után.
50 év a pusztán – egy nap a Hortobágy egyik legtapasztaltabb gulyásával | Magyar Krónika
Kosina Péter, a hortobágyi Darassa számadó gulyása, mire reggel kilenckor mellészegődünk, már közel három órája kint van Divattal, a kutyájával. Összeszokott páros, a látogató viszont szokatlan idekint. S bár ritka idekint az emberi szó, a gulyás, ahogy az állatok mellett lépked, egyre bőbeszédűbbé válik. Mintha csak egy mesemondót hallgatnánk, mikor felfedi mestersége titkait.
A magyar néprajzi kutatás Herman Ottó óta három tartásmódot különböztet meg. Az állatok a szilaj-vagy ridegtartással egész évben, a félszilaj tartással tavasztól őszig voltak a legelőn. A kezes tartás pedig az állatok naponkénti kihajtását jelentette. A tartásmódok szoros összefüggésben álltak a tenyésztett fajtákkal, a régi magyar állatfajták jól viselték a szilaj- vagy a ridegtartást.
A magyar ember pásztornak született
„Magyar ember pásztornak s marhatenyésztőnek született. Nincs nemzet a világon, mely marhája iránt oly gondot és szeretetet tanúsítana, mint ő […] ha Magyarország német tájain bukkan is az ember egy-egy gulyára, bizonyos lehet a felől, hogy legalább a gulyás tősgyökeres magyar. A német, szerb és tót nem képes oly szeretetet érezni barma iránt, mint a magyar, még kevésbé oly szeretettel bánni vele” – írta Heinrich Ditz bajor szerző a magyar pásztorokról.
A pásztorember születik, a többi meg csak megterem? | Magyar Krónika
Elsősorban a ló miatt lett csikós, de nemcsak akkor tartja magát annak, amikor megérkezik a munkába, kiszáll az autóból és felül a lovára, Daliásra, hanem mindig. Nem munka ez, létforma, helyesbít. Ifjabb Kosina Péter, a Mátai Ménes számadó csikósa felelősségről, bizalomról és kihívásokról mesélt.
A pásztorok közé tartozott a gulyás, aki a marhákat, a csikós, aki a ménest, a juhász, aki a juhnyájat őrizte, valamint a disznópásztor, a kanász vagy kondás. A csürhe a kondával ellentétben több gazda együvé terelt, együtt őrzött disznóinak csoportja. A csürhét naponta hajtották ki, tehát az idetartozó disznók mindennap hazajártak a legelőről. A „megy, mint a csürhe” szóláshasonlat alapja az a kép lehet, ahogy a különböző gazdák disznóiból álló csürhe hazatart a legelőről, majd minden állat megtér a saját gazdájának portájára.
Szent György napja, a kihajtás ünnepe
A pásztorok fontos szerepet játszottak a paraszti világban, a gazdasági évet a ki- és behajtás, a számadás, a pásztorfogadás határozta meg. Azt tartották, hogy kihajtáskor akárki lehet pásztor, de az igazi pásztor az, aki őszi behajtáskor rendesen elszámol – olvashatjuk a Magyar Néprajzban.
A hortobágyi puszta kincsei – interjú Boros Sándorral, a Mátai Ménes vezetőjével | Magyar Krónika
Bár csak néhány másodpercig tart, kivételes látvány a Mátai Ménes Szent György-napi kihajtása. Amikor megremeg a föld a lovak lábdobogásától, és messze száll a csikósok ostorának csattogása. A nemzeti kincseink közé tartozó ménest a kihajtási ünnepen látogattuk meg.
A magyar paraszti szokásrend szerint Szent György napján hajtották ki a legelőre az állatokat. A kihajtáshoz olyan hagyományok kapcsolódtak, amelyek az állatok védelmét és erejük növelését biztosították. Az istálló ajtajába fektetett csipkevesszőn és különböző vasszerszámokon léptették át őket, hogy erősek és védettek legyenek. A zöld ággal hajtással a tejhozamukat akarták növelni, a karácsonyi asztalról félretett morzsa füstjével pedig a rontások ellen védő erőt varázsoltak rájuk.
Szent Dömötör napja, a behajtás ünnepe
Dömötör napján, október 26-án hajtották be a juhászok az állatokat. A gazdák ekkor számoltak el velük, azaz megolvasták a birkák számát, és ezen a napon szüntették vagy hosszabbították meg a szolgálatot is. „Dömötör juhászt táncoltat” – tartja a mondás, amely egyszerre utalt arra, hogy a juhászok esetleg nem tudtak elszámolni a juhokkal, de arra is, hogy a nap mulatozásba torkollott.
Hasonlóan a juhászújév – ahogyan Dömötör napját hívták – is utal arra, hogy ez az alkalom egyszerre a juhászok szolgálatát lezáró határnap és ünnepség. Dömötörözésnek is hívták a mulatságot, amely során a szent emléknapját különös ünnepélyességgel tartották meg. A juhok behajtása után búcsú volt, amelyre a település népe ünnepi menetben vonult fel a juhászok és a pásztorok vezetésével.
A mise után a templom udvarán birkapaprikást főztek, amihez rétest és bélest kínáltak. Áldomást ittak, táncoltak, a mulatságok sokszor több napig, sőt akár egy egész hétig tartottak, amit dömötörhétnek neveztek. Erre a tartós mulatozásra, ivászatra utal a mondás, hogy „neki mindönnap Dömötör napja vagyon”, ami azt jelenti, hogy valaki állandóan kapatos. Dömötör a magyar néphagyományban a juhászok védőszentjévé vált, a népi megfigyelés szerint az ő napjával áll be a nyirkos, hideg idő, ezt fogalmazza meg a pásztornóta is: „Dömötörön van az idő, nincsen a tarlón mező. Sírnak, rínak a bárányok, szomorkodnak a juhászok.”
Szent Mihály napja, amikor tüzet gyújtottak az utolsó pásztor hazatéréséért
Sok vidéken – például Mátra-Bükk vidékén, Kelet-Dunántúlon – Mihály-nappal, szeptember 29-ével telt ki a juhászok esztendeje. E napon hajtották vissza az ólakba, istállókba a Szent György-napkor legelőre hajtott állatokat és számoltak el a gazdákkal. Ekkor kapták meg bérüket, és ezen a napon el is szegődtek a következő gazdasági évre. Az elvégzett munkát nagy mulatságokkal meg is ünnepelték, amelyek során tüzeket raktak. A népi hiedelem szerint a Szent Mihály-napi tüzet nem szabad eloltani, amíg az utolsó pásztor haza nem tér, ezzel biztosítva a következő gazdasági év sikerességet és eredményességét. A nap alkalmat adott arra is, hogy kiegészítsék, pótolják felszerelésüket, ezért vásáros napként tartották számon, ez sok helyen a mai napig élő hagyomány.
Szent Vendel napja, amikor még a jószág is ünnepelt
Szent Vendel a pásztorok, juhászok védőszentje. Emléknapja, október 20-a szigorú munkaszüneti nap volt, amikor a pásztorok dudaszó mellett mulatoztak, sőt még a jószág számára is ünnep volt, mert nem fogták be, nem hajtották vásárra az állatokat. Ezen a napon pásztormisét tartottak, sőt a háziállatokért is mondattak misét, amely során a Vendelnek szentelt kápolna elé hajtották a gazdák a lovaikat, marháikat és juhaikat. Ezt követően a szent vízből a jószágok ivóvizébe öntöttek, hogy a szent oltalmazza meg őket minden bajtól.
Kiemelt fotó: Hölvényi Kristóf
