A Ghymes együttes több mint négy évtizedes története során  sok száz dalt írtam – nem beleszámolva a színpadi művekhez írt zenéimet. Mivel mindegyik nótám esetében belőlem szakadtak ki a dallamok és a versek, így nincsen közöttük töltelékdal, ennek okán nem is tudnék közülük kiemelni egyet sem – saját magammal szemben is igazságtalan lennék, ha valamelyiket a többi fölé helyezném. 

Ugyanakkor, mint mindenkire, rám is hatást gyakorol az újdonság ereje és a két éve alakult Szarka Tamás és zenész barátai nevű szólóformációmmal nemrégiben felvett és a közeljövőben debütáló új albumunkon szereplő Sósósó című nóta jelenleg hatalmas lelkesedéssel tölt el. Ugyanakkor a frissességén túl mindig abban a reményben írom a szerzeményeimet, hogy nem csupán tíz percig, hanem sokkal hosszabb perspektívában érintik meg a befogadókat. Az immáron negyedévszázaddal korábban szerzett dalaimat sem érzem korosnak, hiszen azzal az ambícióval születtek, hogy legalább kétszáz esztendeig fennmaradjanak. Örülnék, ha így alakulna, azonban mindezt már az idő és a közönség ítéli meg. 

Az említett Sósósó című nótánk akkor született, amikor éppen Erdélyben léptünk fel egy nagyszabású fesztiválon. Nagyon belelendültünk a játékba és zenészként tudjuk, van olyan sebességű tempó, amikor groteszkké válik a hangzás és ennek a határán jártunk már, amikor megláttam a közönségben egy cigánylányt, aki még nálunk is gyorsabb ütemben táncolt mezítláb.

A felfokozott hangulat és a felhőtlen mozgás kettőse rendkívül megragadott: miután lejöttünk a színpadról, beszéltem vele és megdicsértem a performanszát, mire azt felelte, ha tetszett, akkor igazán adhatnék neki némi pénzt cipőre. Így is tettem, majd a szervezők jelezték, ez csupán trükk, számtalan alkalommal eljátszotta már turistáknak, de engem olyannyira szórakoztatott, hogy nem bántam meg utólag sem, hogy hagytam magam becsapni. Már csupán azért sem, mert ezen a koncerten váltam gazdagabbá azzal a rendkívül sebes tempójú dallammal, amely ennek a szerzeménynek alapját jelentette. Ilyen ösztönös módon születik minden alkalommal a zene. 

Nem véletlenül: a zene jóval nagyobb múltra tekint vissza, mint maga az emberiség. A madarak már évmilliókkal előttünk gyönyörű dallamokat énekeltek, sok más szerző mellett Mozart is tőlük kölcsönzött ihletet, amikor feljegyezte a hangjukat. Ezért vagyunk képesek magunk is zsigerből komponálni. 

Az már más kérdés, hogy miközben a muzsika dübörög, milyen szöveget illesztünk rá. Én viszonylag egyszerű helyzetben vagyok, hiszen könnyedén szólok a költőnek, hogy helyezze magát kényelembe és kezdjen el gondolkodni a versen, hiszen magam töltöm be ezt a szerepet is. Korábban papírra vetettem a sorokat, manapság már jellemzőbb, hogy a mobilba bediktálom, az ihlet ugyanis nem válogatja meg az időpontot, a legkülönfélébb helyzetekben talál meg: otthon, kávéházban, éjjel félálomban vagy reggel közvetlenül ébredés után, próbán, turnén, koncert alatt vagy a színpadról lelépve még emelkedett hangulatban. A legritkább esetben fordul elő, hogy a dolgozószobámban, a feladatra koncentrálva pattannának ki a gondolatok. A Sósósó esetében, ha jól emlékszem, vezetés közben született a szöveg útban a stúdió felé, valahol Galánta és Komárom között. 

És úgy alakult, hogy a saját halálomat énekeltem meg benne. Mindenkit foglalkoztat az elmúlás gondolata, már az egészen kicsi gyermekek is érdeklődnek, mi vár ránk a földi élet után, aztán a felnőttkorba belépve, a tizennyolcadik, a huszadik, majd a harmincadik esztendőnket betöltve még többször eszünkbe jut, a korombeleik esetében pedig, akik már jóval régebb óta fiatalok, ez különösképpen igaz. Engem is izgat természetesen, de amikor ezt a dalt írtam, úgy döntöttem, hogy kinevetem az egészet. Szemben a keleti kultúrákkal, a modern nyugati civilizációban egyfajta tabuként szokás kezelni a halál kérdését és annak ellenére, hogy magamat a két világ közé helyezem, hiszen mind földrajzilag, mind zeneileg, mind emberileg a két pólus között mozgok, mégis inkább a nyugati gondolkodást érzem közelebb magamhoz. Éppen ezért a halálra sem gondolok túl gyakran, amikor pedig mégis – mint az említett szerzemény esetében – akkor nyilvánvalóan egyfajta védekezési reflex számomra a gúnyolódás: gyakran megtapasztalhatjuk életünk során, hogy a nehéz helyzeteken milyen remekül képes átlendíteni a humor, amikor egy rendkívül kellemetlen szituációban felkacagunk. A halállal kapcsolatban is hasonlóképpen tettem, aztán majd természetesen meglátjuk, hogy ki nevet a végén. 

Mindenesetre nagyon energikusan sikeredett ez a dal, a közönség reakciója ezt minden alkalommal visszaigazolja.

Kiemelt kép: Szarka Tamás (Forrás: MTI Fotóbank)