A marosvásárhelyi fotós 2009 nyarán járta a Kárpátok eldugott vidékeit, siklóernyős barátjával autóztak, aki repülésre alkalmas terepet keresett. Egy kis faluban álltak meg, a fiú elindult az ernyővel, István pedig a település közepe felé igyekezett. A faluszéli két házba esze ágában sem volt benézni.
„Egyszer csak hív a barátom, hogy az utolsó házban lát valamit, szerinte jó téma lenne nekem. Megfordultam, odamentem, benéztem a kerítésen. Egy kicsi leánykát láttam, amint hintázott. A hinta a fás szín elé volt akasztva, a gyermek fején kendő volt, dúdolgatott magában. Nyitva volt a kapu, bementem, gyorsan készítettem egy képet, majd elindultam befelé keresni a felnőtteket. A nagymama kapált hátul, vele beszéltem. Étellel, itallal kínált, mikor kértem, készítenék még néhány fotót a gyermekről, igent mondott. A kislány arcát csak akkor láttam meg. Lenyűgözött. Nagyon egyedi ez az arc, és ahogy Tóth Istvántól, a nagyváradi fotóklub elnökétől tanultam, kivicceltem belőle azt a félénk kis mosolyt, ami a nézőt megfogja. Azt azért álmomban sem gondoltam, hogy ez a kép eljut a világ ennyi országába, címlapokra, és a Nemzetközi Fotószövetség szerint 1946 óta ez a világ legtöbbet díjazott portréja.”
Yelena, a máramarosi ukrán kisebbséghez tartozó kislány áttetszően tiszta arca, finom mosolya rabul ejtő. Vajon mi lehet vele azóta? István többször elindult, hogy újra felkeresse, volt, hogy nem találta otthon, később a covid vagy családi veszteség akadályozta meg a találkozást. Így hát életében először és utoljára a kép elkészültekor találkozott a kislánnyal. De azt tudja, hogy a falu papja az ortodox misén rendszeresen elmondta, a világ melyik táján milyen díjat kapott éppen a falubeli kislányról készült kép.
István Marosvásárhelyen született, Kolozsváron járt egyetemre, 2007-ben települt át párjával, Rékával Mosonmagyaróvárra. Éveken át testnevelő tanár volt egy középiskolában, ma már szabadúszó fotós. Hétezer díjjal. A Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség évente több száz fotópályázatot támogat a világ több mint száz országában. István, aki több kategóriában is alkot, a sportfotótól az úti képeken át a szociofotóig, a világon egyedülálló eredménnyel rendelkezik. 2023-ban és 2024-ben is ő lett a legjobbak legjobbja, a világon rajta kívül eddig öten érték el ezt. És! Éppen a beszélgetésünk napján érkezett a hivatalos értesítés, hogy a 2025-ös évben is ő lett az abszolút első, ami egyedülálló teljesítmény a világban.
Idáig jutott az az egykori kisfiú, aki Erdélyben egy orosz Smena géppel kezdett fekete-fehér képeket készíteni a családi kirándulásokról.
„Két hete került a kezembe életem első képe: egy csónak a vízen. Később a barátaimmal, akikből biológusok, ornitológusok, ökológusok lettek, madarászni jártam, madárfészkeket fényképeztem. Akkor kaptam a szüleimtől egy Zenit gépet. Erdélybe is eljutott a Természetbúvár folyóirat, annak a Pillanat varázsa rovatában látható felvételeit próbáltam lemásolni. Egyetemistaként pedig a makrofotózás ejtett rabul. Virágokat, bogarakat fotóztam nagyon közelről, úgy gondoltam, egész életemben ezt akarom csinálni.”
2000 februárjában, a földön hasalva éppen egy tócsába fagyott levelet fényképezett, amikor zajt hallott. Öszvéren ülő cigány fiút látott, aki megdöbbenve nézte, mit csinál. Megbeszélték, hogy István fényképez, a fiú pedig a vízzel elárasztott Bözödújfalu felé megy, kerül ott egyet. Már elköszöntek, de Istvánt nem hagyta nyugodni a látvány.
A fiú az öszvérháton, az átvetett pokróc és a mögötte bandukoló kiskutya. Fogta magát, utánuk ment, megkérdezte, nem készíthetne-e egy képet. A fotó a fiúról, háttérben a vízből kilátszó mementóval, az egykori falu templomtornyával lett élete első szociofotója. Díjakat nyert vele hazai és nemzetközi pályázatokon. Ez lett a fordulópont.
De beszélni kell Balázs bácsiról is. „A kolozsvári egyetemről egy csoporttársam vitt fel Zetelakára, ott volt erdész a nagyapja. Rabul ejtett a desági táj, a természet és Balázs bácsi, akihez a kitelepülésünkig, tehát 2007-ig a naplóm szerint 142 alkalommal mentem fel. De úgy, hogy péntektől vasárnapig. Egy nap mondom neki, ide járok évek óta, mit szólna, ha őt is lefényképezném. »Már szégyelltem mondani« – válaszolta. Így született róla egy fontos képem.
Ő mondta, hogy ha érdekelnének pásztorgyerekek, van itt egy család a közelben, akik áprilistól októberig több falu teheneit őrzik egy tanyán. Több mint tíz gyerek van ott. Persze, hogy érdekelt. Odamentem, de amikor a gyerekek megláttak, befutottak az erdőbe, már amelyik tudott futni, úgy megijedtek. Az apjuk hallani sem akart róla, hogy én őket lefényképezzem, így elmentem. De ez az ember, Béla néha lejárt Balázs bácsihoz, látta nála a képeimet, és egyszer csak üzent, hogy nem bánja, a gyerekeket megörökíthetem. Később már úgy jártam a zetelaki házukba mint családtag. Sajnos, amikor a Magyar sajtófotó pályázaton díjat nyert képemet vittem el nekik, megtudtam, hogy Béla pár nappal korábban meghalt.”
Ezek a képek és sok másik István munkái közül, megmutatják a világnak, milyen az élet Erdélyben, Romániában. Megmutatják a szegénység sivárságát, a jelenben élés kényszerét, a gyerekek dacos örömkeresését, a természet gazdagságát, és olyan tekinteteket, ami a manipulált fotókhoz, steril arcokhoz szokott nézőt szíven ütik.
„Haragos Zoltán, Marosvásárhely legeredményesebb fotósa kiszemelt engem, és sok egyéb mellett ezt mondta: »István, jómódú embereket fotózni értelmetlen, mert nincs az arcukon élet.« Igazi, lelki pillanatokat a szegény emberek közelében találsz, az ő vonásaikon ott vannak az élet erőpróbái. Ez megfogott engem.
Ahová én fotózni járok, oda más nem megy, néha én is csak negyedjére-ötödjére merészkedek be, és még akkor is van bennem félsz, amikor a képeimet viszem vissza. Hogy mit szeretnék? Érzéseket, gondolatokat ébreszteni, és megmutatni az erdélyi valóságot. Ma tartottam Zoomon olasz fotósoknak egy workshopot, nekik is ezzel a címmel mutattam a képeimet: »made in Transylvania«.”
Nyitókép: Yelena / Kerekes István
